5 felsőfokú, 0 közöm a valódi élethez? Segítség! Külföldi elhelyezkedés...

Drága Gyakorikérdések közösség!

Végső kétségek közé zuhanásom miatt fordulok a meglátásaitokért hozzátok. 22 éves, frissen diplomázott, orosz-portugál szakon végzett hallgatólány vagyok. Ha eddig arra építettem fel valóban az életem, hogy tényleg célegyenesben menetelek a vágyaim felé, most az utóbbi hónapokban rendszeresen sírógörcsöt kapok.

Múlt hónapban szereztem meg a diplomám orosz-portugál szakon az ELTÉn. Ahogy becses nevem is mutatja, orosz származású vagyok, így élből 2 anyanyelvvel nőttem fel, portugálból nemzetközi felsőfokú nyelvvizsgát tettem májusban. Már a BA évei alatt tanítottam, aktívan tolmácsoltam és fordítottam, többek között a Diplomata Gálától elkezdve az Orosz Kulturális Központig, minden ELTE Szlavisztikás esemény szervezésében eléggé mélyen jelen voltam.

A történethez hozzátartozik, hogy alapvetően is egy nagyon zabolátlan versenyistálló, francia kéttannyelvű gimnáziumban végeztem, így francia és angol nyelvből szintén nemzetközi felsőfokúm van. Gimnázium mellett éjjel-nappali erőbedobással megtanultam önerőből olaszul, mert világ életemben tudtam, hogy Itáliában akarok élni, ebből tavaly decemberben tettem le a CILS C1-es nyelvvizsgát. Nem ismerek más olyan futóbolondot, aki 16 évesen azzal töltötte volna az idejét hétvégenként, hogy olasz mesterszakokat nézeget, hol is kössön majd ki, holott totálisan más újlatin nyelvet tanul a gimnáziumban. Gyakorlatilag a kinézett Ca'Foscari Velencei Egyetem MA képzéséhez választottam az ELTE Szlavisztika alapszakját is, mert tudtam, hogy ezzel kimehetek majd Olaszországba, lévén, hogy kompatibilis lesz a tantárgylistával.

Világ életemben eredményorientált (belül sokszor ideggörcs) voltam, mindent ki szerettem volna a maximumra hozni. A nyirokdaganatom persze jól földhöz vágott, hogy ébresztő, nem lehet izgulva leélni a ki tudja, milyen hosszú életet... Ezen az anorexiám sem segít, amivel a mai napig küzdök.

Igen, tudom, mennyire szánnivaló, hogy ennyire markánsan ,,burokban" nevelték engem és sok más hasonló társamat. Ha itthon maradtam volna Ruszisztika vagy Nemzetközi Tanulmányok mesterszakon, biztos baromi kényelmesen beülhetnék megfelelő nyelvmozdulatok elvégzését követően valami igen kényelmes minisztériumi pozícióba. Mindig is a politikában, diplomáciában, újságírásban képzeltem el a jövőm, aztán az egyetem alatt néhány alkalommal olyan undorító kéz-kezet-mos c. előadásokat láttam, hogy a mai napig akut hányógörcs tör rám, ha a simliskedésekre gondolok.

Felvettek Olaszországba Szlavisztika- Balkanisztika mesterszakra Velencébe, de egyszerűen rettegek, mi van, ha ,,megkoronázza' majd a tanulmányaim befejeztével az olasz munkaerőpiacon az elhelyezkedési lehetőségeim az egészségügyi rendkívüli helyzet. Reménykedek, hogy legalább a nyelvek kihúznak majd a csávából, sikerülnek ,,eladni" magam, de sokan teljesen h.lyének néznek, mit akarok ott kezdeni magammal a válság közepén.

Anyáék is cs.szegetnek, miért nem valami EU-s intézménynél próbálkozok, de őszintén? Az a helyzet, hogy úgy érzem magam, mint valami szobatudós, hogy nagyon szépen kineveltek- kitanítottak, de fogalmam sincs, hogyan kell nekiállni az elhelyezkedésnek. Milyen lépések lennének tényleg célravezetőek a helyzetemben?

Ha beüt a gikszer, és Olaszország helyett máshol kell elhelyezkednem, nyelvekkel és ilyen diplomával reálisan hol keressek munkát?

Tudtok kérlek szépen segíteni, mit tegyek, mit csináljak, szerintetek ilyen képzettséggel/ orientáltsággal, profillal hol lenne érdemes Nyugat-Európában próbálkoznom az egyetem után? Isten látja lelkem, tényleg próbálok évek óta erőteljesen tájékozódni, felkészülni, de annyira félek, hogy pontosan mit tegyek, hogy tényleg kint tudjak maradni, megvetni a lábam. Azt teljes mértékben elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, nem jövök haza, mert egyszerűen rosszul érzem magam itt, gyakorlatilag bármi szóba jöhet, csak ténylegesen kint tudjak élni.

Nagyon szépen köszönöm előre is a segítségeteket, hozzászólásaitokat, eléggé nyomorultan érzem magam, hogy olyan vagyok, mintha egy dobozban nőttem volna fel, nyista kapcsolódással az igazi élethez. 22 éves nőként ezt keményen cikinek érzem, de hol kezdjem el, ha nem most?