"Meghallgatna" valaki? Nagyon el vagyok keseredve

44 éves vagyok nő vagyok. Munkaképesség csökkent vagyok. Más fél éve szűnt meg a munkaviszonyom, az ok nem fontos. Nagyon szerettem a munkámat. A betegségem miatt és a hirtelen űr miatt minden rám zúdult, depressziós lettem. Tovább romlott az állapotom. Ráadásul egyedül vagyok. A barátom szó nélkül lelépett. Barátaim nincsenek, illetve 1-2, de nem tartjuk napi szinten a kapcsolatot. Nem akarok a terhükre lenni. Az sem nekik, sem nekem nem lenne jó. Szóval egyedül vagyok, teljesen kilátástalan az életem. Az állapotom a fő betegségem, ez miatt nem tudom élvezni az életet. Minden napom egy kemény harc, hogy fent maradjak. Egy kis remény felcsillant a napokban találtam egy 4órás állást, pont a végzettségemnek megfelelő irodai munkát az előzőhöz hasonlót. És jól megközelíthető helyen. Úgy érzem ez volt az utolsó lehetőségem, hogy ember legyen belőlem ismét. Nem vagyok jól, de a feladatokra való koncentrálás a kihívásokkal teli munka és az, hogy emberek között legyek, bár nem rögtön, de tudom, hogy kirángatott volna a mély pontról és értelmet kapott volna ismét az életem. Egy rendszert. Behívtak, elbeszélgettünk. Pozitívak voltak én izgultam és feszült voltam, de igyekeztem nem mutatni. Őszintén beszélgettünk. Az önéletrajzomban is leírtam, hogy az állapotom mértékét. Ez tegnap volt, most hívtak, hogy nem rám esett a választás. Megkérdeztem miért nem feleltem meg, azt monda a hölgy, hogy sokan voltak és mindent összevetve a legalkalmasabb személyt választották, hosszú távra, aki majd bírja a 8 órát. Az állás 4 órásnak lett meghirdetve! Az elbeszélgetésen megkérdezték, hogy a későbbiekben évek múlva, tudnék-e 8 órát vállalni, mondtam, hogy nem, egyenlőre csak 4-et, de később remélem, hogy 6-ot is. Megkérdeztem, hogy a személyiségemmel volt-e probléma, (tudom, hogy most nem tudok, olyan csillogó szemmel nézni, mint ahogy szeretnék! És az introvertáltság nagyon megtévesztő lehet, főleg annak, aki egészséges és kiegyensúlyozott. Természetesen igyekeztem a legjobbat kihozni magamból, amit csak tudtam, de úgy hogy ne legyek erőltetett. Inkább komolynak tűnhettem.) Erre nem mondott semmit.

Nagyon magam alatt vagyok, nem érzek magamban erőt a továbbiakhoz. Úgy érzem diszkrimináltak az állapotom miatt, de nem tudok mit csinálni, sírtam miután letettem a telefont. Már nem tudok sírni, csak mélységes elkeseredettség van rajtam.

Köszönöm annak, aki végig olvasta!!