Mi a címe ennek a versnek?

Petri György: Sári, ne vigyorogj rajtam

Íme:

Sári, ne vigyorogj rajtam

Sári, édes, milyen

boldogan vigyorogsz, abban az aprómintás

ruhádban, ami még akkor is megvolt,

amikor összekerültünk.

Föl is vetted néha.

Túl sok alkalmad nem volt

azon az egy nyáron.

Milyen boldogan vigyorogsz

ezen a jóval korábbi felvételen,

amikor egy még jóval korábbi

férfival éltél.

Vigyorogsz a fal előtt.

És úgy néz ki, mintha volna melled – – –

Meg az érettségi fényképed is itt van.

Ódri Hepbörn

stílusban villogtatod

a fogsorodat.

Az aprómintás

kékfestő ruhát

elajándékoztad

valami Zsófinak vagy Zsókának.

Az biztos, hogy egy kék bugyi volt rajtad.

Mert amikor a barátnőd

fölpróbálta a ruhád,

le kellett hogy vessed.

A próbához persze, neki is le kellett

vetnie a magáét.

Megkért: „Fordulj el, légyszives.”

Én természetesen elfordultam,

s természetesen a tükör felé.

És összenéztünk a tükörben,

ő alig észrevehetően kacsintott.

Te észrevetted,

és jellegzetesen megrándult a szád,

de egy szót sem szóltál.

Ő maradt a ruhádban,

te fölvettél egy másikat.

(Csak az lehetett rajtad,

az a kék bugyi,

mert az az az este volt, amikor

rád zártam az ajtót,

hogy magadra nyithasd a gázcsapot,

és alig hiszem, hogy a boncmesterek

tiszteletére nadrágot váltottál volna.)

Deguszta egy bugyi volt.

Utáltuk is mind a ketten:

te fölvenni, én lesodorni rólad.

De akkoriban

(64-65)

nem lehetett még kapni ezeket a mai

poklokig hevítő fehérneműket.

Amikor utoljára láttalak,

a dögcédula ott volt a bokádon,

utált asszonyneveddel.

(Milyen fiatalok

voltunk! Én nem vagyok „né”!

mondtad és eldobtad

a jegygyűrűdet a VIDÁM

presszóban, ahol először üldögéltünk együtt.)

Aztán a dögcédula a bokádon,

és vigyorogtál.

Vidoran, hamuszürkén.

És én szerettem volna rád feküdni,

lehúzni azt a bizonyos bugyit,

a koporsófödelet meg magamra.

(Azok a szarbarna munkakoporsók,

amikben az elföldelendő

anyagot mozgatják.)

Mondtam valami hülyeséget a tetemeseknek,

hogy engem is veled együtt,

ők meg mondták, hogy kivel szórakozzak, illetve

az egyikük – az igazság kedvéért

ezt hozzá kell tennem – azt mondta:

megérti a lelkiállapotomat.

A lelki

áll a potom

potomság.

Adtam a főhullásznak egy kilót. (Az akkor még pénz volt.)

Aztán a SZIMPLA eszpresszóban megvirradtam

tetemes mennyiség elfogyasztása után.

S még ugyanaznap minden magyarázat nélkül

kiléptem utolsó munkahelyemről.

Aztán egy másik

eszpresszóban kiesett a kezemből

a kávéscsésze.

De te most már örökre

boldogan vigyorogsz:

mint a széncsúszdára tévedt macska.

(Úgy hat évvel később lapátoltuk ki

a szén alól. Mosolygott.)

Te meg abban az aprómintás

ruhádban, ami még akkor is megvolt,

mikor összekerültünk.