Számotokra melyik a legkedvesebb Szabó Lőrinc vers vagy ha nincs ilyen, melyiket tartjátok a legszebbnek?

Az ilyen legekkel az a bajom, hogy mindet ismernem kellene ahhoz hogy dönteni tudjak, de ezek a költők rengeteg verset tudtak írni...

Amiket ismerek azok a Lóci versek, meg a szeles, ez a Szél hozott a szél visz el, de szerintem ebből dalt is irtak és onnan ismerem.

Ami még azt hiszem mindenki számára ismerős az a Dsuang Dszi álma, nekem az pl. eléggé tetszik, nem azért mert húdeszép, viszont kifejezetten jó. Be is másolom mert csak, hátha...

Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,

a mester, egy lepkére mutatott.

– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam

és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,

s a lepke vigan táncolt a napon,

és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…

És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, –

mi az igazság, melyik lehetek:

hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét

vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!

Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –

Ő mosolygott: – Az álombeli lepke

épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán

valami mégis megborzongatott,

kétezer évig töprengtem azóta,

de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,

már azt, hogy minden kép és költemény,

azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,

a lepke őt és mindhármunkat én.

Ez, mégha nem is értek vele egyet:

"Semmiért Egészen

Hogy rettenetes, elhis

de így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

vagy a törvény mit követelnek;

bent maga ura, aki rab

volt odakint,

és nem tudok örülni, csak

a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

minden egyéb;

én többet kérek: azt, hogy a

sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

s fáradt vagyok;

kivánlak így is, meglehet,

de a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

és áldozat

örömét és hogy a világnak

kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

külön, neked,

míg magadra gondolni mersz,

míg sajnálod az életed,

míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

halott és akarattalan:

addig nem vagy a többieknél

se jobb, se több,

addig idegen is lehetnél,

addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

még jó lehet;

törvényen kívűl, mint az állat,

olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

ne élj, mikor nem akarom;

ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

börtönt ne lásd;

és én majd elvégzem magamban,

hogy zsarnokságom megbocsásd"

Nekem a Semmiért egészen.

Egy szerelmes vers újfajta stílusát hozta be a magyar irodalomba.

Ő az egyik kedvenc költőm (sokáig kedvenc volt), és a legkedvesebb versem tőle ez:

Szabó Lőrinc: Különbéke

Ha tudtam volna régen, amit

ma már tudok,

ha tudtam volna, hogy az élet

milyen mocsok,

nem fütyörésznék most az uccán

ilyen vigan:

valószínűleg felkötöttem

volna magam.

Régen, mint az álmok tékozló

más fiai,

azt hittem, lehet a világon

segíteni,

azt hittem, szép szó vagy erőszak

ér valamit

s az élet, ha sokan akarjuk,

megváltozik.

Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,

fiatalon,

de, hálistennek, egyre csökken

az undorom,

egyre jobban bírom az évek

förtelmeit,

és az idő és a közöny már

fertőtlenít.

Mert fátylát sorra dobta minden,

egymásután,

s harminchárom évem ma átlát

minden szitán:

látom, sokkal több a mocsok, mint

az ifjukor

sejteni bírta volna bennem

valamikor,

látom, milyen rútúl becsapják

a baleket,

s hogy a balek azért balek, mert

mást nem tehet,

s hogy az ész az érdek rimája,

és hogy magát

sugaras hőssé a bitang is

hogy költi át,

s ha van is, kézen-közön elvész

az ideál,

és hogy nem hozhat egyetértést,

csak a halál, –

s mert mindez mégcsak nem is aljas,

nem szomorú,

s minden dolgok apja valóban

a háború:

úgy nézem, elszánt nyugalommal,

az életet,

mint reménytelen lepratábort

vagy harcteret.

Ha egyszerre tudok meg mindent,

hogy itt mi van,

egész biztosan felkötöttem

volna magam.

De valamit a sors, úgy látszik,

akart velem:

megmutatott mindent, de lassan,

türelmesen:

különbékét ezért kötöttem

a semmivel,

ezért van, hogy csinálom, amit

csinálni kell,

ezért becsülök úgy egy-egy jó

pillanatot,

ezért van, hogy a háborúban

verset írok

s a leprások közt fütyörészek

és nevetek

s egyre jobban kezdem szeretni

a gyerekeket.