Mit gondoltok erről? Nagyon "nyálas", meg összeszedetlen, vagy érthető, amit "közölni akartam"?

Pillanatok műve. Sosem tudhatod, hogy pontosan mikor jön el az a fordulat, mikor a fullasztó vakító meleget egy pillanat alatt váltja fel a vihar zöld, zavaros illata. Ez az isteni, isteni illat már figyelmeztethetne, de alig érezni, mert megzavar a napsütés, a rovarzümmögés. És akkor egyszer csak, egyik pillanatról a másikra -vagy talán hosszabb idő műve, de már csak akkor érzékeljük, mikor már számottevő - elöntik az eget a szürkés, ólomszínű felhők. A szél apránként tombolni kezd és ezerszeresére erősíti ezt a bódító, friss, jósló illatot. Nincs is rá szó, olyannyira kifejezhetetlen a természetnek ez az arca.

Ilyenkor nincs választásom: a levegő hív, parancsol; muszáj kimennem, mert valami húz, egyre erősebben.

És akkor, ott a szélben, a vihar előjátékában egyszer csak megérzem Azt a valamit, ami semmissé tesz minden gondot, minden örömöt, eltörli a világot, megszünteti az időt; és ebben a "valamiben" nem létezik más, csak az Egyensúly. Érzem, ahogy a belsőm, a lelkem, a lényem feltámad, és kavarog, majd megszűnik a fal, mely elválasztja egymástól a két hatalmas ellentétet: a világot körülvevő energiát és engem. Megszűnik a bőröm, mely óvja e két megfoghatatlan dolgot az összecsapástól. Úgy érzem leolvad rólam, mert minden kiegyenlítődik, eggyé válok a viharral, teljesen befogadom őt, és ő is befogad engem.

És megszűnik létezni minden érzés. Nincs más, csak az öntudatlan tombolás, mely a lényemmel egyesült szél képében végigszalad megdermedt, üres testemen.

Nincsenek gondolatok, nincsenek, egészen addig, míg erőszakkal ki nem szakítom magamat ebből az állapotból, s a "fal" újraképződik, a világ lassanként visszaszivárog tudatomban, és már nem lesz más a szél, mint a levegő felszínnel párhuzamos mozgása...