A magyar nyelv a létige ragozásának módja flektáló, agglutináló vagy izoláló?

A magyar nyelv úgy agglutináló, mint az indogermán nyelv, vagy a germán, nem máshogy nem finnugorosan.

Mi van ha a kettőnek nincs köze egymáshoz, a van-nak nincs köze a volthoz, két külön ige? A németben a bin és az ist is két külön ige, hogy péládt mondják.

Vannak:

van

volt

lesz

válik.

A magyar nyelv bizonyíthatóan csak indogermán és germán, vagyis germán, így most félre a fingár etimológiákkal.

Bennem az fúr már régóta, hogy mi van ha kettő két ige:

van: indogermán au(wesen), ami mondjuk avesztai volna a vanhait, mint van, lakik. Az is érdekes, hogy ez a vanha nem áll-hé kapcsolatban a wohnen-val, és nem a vágyhoz köthető?

Esetleg tehát a van a vanha avesztai és a wohnen volna.

Ettől eltérő ige a válik és a vált, germán welt, walen. Ennek lehetne egy másik formája a vala, és a volt, tehát egy folyamatot, és nem lakást, éjszakázást,ott vanást ír le.

Alapvetően ami van az van, az nem tud válni, és nem lehet volt-ban, mert a van az van, a vant nem lehetne voltba tenni.

a van-ból nem lesz volt, a volthoz válás kell.

Lesz: mi lehetne a gyöke, ha a magyar nyelv egy germán gyöknyelv?

A le. Ehhez a gyökhöz jön a lotyó, lomb, levél, léha lop szavak.

Van két idea, Herakleitosz alapján, az egyik a meleg, a másik a hideg, és azt mondjuk: meleg lesz.

A melegedés egy leválás, lösen a hidegről, tehát a meleg feltételezi a mennést , elmenést a leválást a hidegről.

A meleg lesz egy folymatot ír le, és magába foglalja az ellentétjét, ami nem is az, hisz egy, csak akkor lehet leszt mondani, ha feltétlezzük a hideget is.

Szóval bennem már régen ez van, a gondolat nem neged, hogy az egész csak így lenne értelmes, és logikus, hogy a van és a volt az két ige, a lesz meg a les, lösen.