Egy szlovákul jól tudó ember segítségére lenne szükségem. Lefordítaná valaki ezt az elég igényes szöveget nekem magyarra? Nagyon hálás lennék érte.

Lefordítottam magyarra, pont ahogy kérted.

Ficino tanítványa, Giovanni Pico Della Mirandola (1463-1494) „Beszéd az ember méltóságáról” című művében a szellemi meghatározottságból származó szabadságot alapozza meg: A teremtés napjainak végén Isten már minden tulajdonságot megteremtett, így az ember számára már nem maradt semmi, ami sajátja lehetett volna, ezért így szólt Isten az emberhez: „Téged nem fékez semmi kényszer, téged szabad akaratodra bízlak, az fogja természetedet megformálni. A mindenség közepébe helyeztelek, nézz körül, hogy mi a legkedvedszerintvalóbb a világban. Nem alkottunk sem éginek, sem földinek, sem halandónak, sem halhatatlannak, hogy önmagadat amilyennek csak akarod, döntésed és rangod értelmében magad alakítsd ki, s mint a fazekas, abba a formába gyúrd át, amelyik inkább tetszik. Lelked végzéséből lesüllyedhetsz az alacsony, állati világba, és újjászülethetsz a felsőbb, az Isten világába.” Az ember, szellemi meghatározottságából adódóan, képes az Isten teremtette formák szemléletére és szabadon alakíthatja saját lényegét. Ő áll a világ közepén. A szabad szubjektivitás hangsúlyozása miatt ez a koncepció jelentős, a platonizmusnak azonban megvan az a tendenciája, hogy mind az ember testiségét, mind annak társadalmi vonatkozásait háttérbe szorítsa, az elmélkedő életszemléletet részesítve előnyben. Más gondolkodók megkísérlik ezt az egyoldalúságot meghaladni, amennyiben a lélek és a test összetartozását hangsúlyozzák és az embert mint társadalmilag kialakult lényt fogják fel. Cristofero Landino (1424-1498) ezt írja: „…így, ha az embert tekintjük, egy olyan egészet képzeljünk el, amely egyszerre áll lélekből és testből… A természet mint a legkiválóbb anya a társas kapcsolatokban való részvételre és az emberi közösség megóvására hozott létre bennünket.” Ennélfogva az ember egységes szemléletmódjára van szükség és a gyakorlatra orientált életmódot illeti meg az elsőbbség.

Pietro Pomponazzi (1462-1524) - az arisztotelianizmus képviselője – szintén hangsúlyozza a gyakorlati ész elsőbbségét. Az emberi léleknek a működéshez az érzéki benyomások közvetítésére van szüksége, így a lélek test nélkül nem gondolható el. Halhatatlansága észbeli okok miatt nem bizonyítható. Egy másik értelmezés, az olasz reneszánsztól eltérő felfogás mutatkozik meg a francia humanizmus legjelentősebb képviselőjénél.

Michel de Montaigne (1533-1592) „Esszé”-ivel megalapozza ezt a kötetlen szubjektív forma által meghatározott irodalmi műfajt. Montaigne jeligéje: Que sais-je? (Mit tudom én?) jellemzi szkeptikus kiindulópontját. A világ állandó keletkezésben és sokféleségre szétforgácsoltan nyilvánul meg, így az ésszel a bolondját járatja, amennyiben az azt hiszi, hogy képes valami változatlant, örökkévalót felfogni. „Végső soron semmiféle maradandó nincs, sem a mi lényegünkben, sem a dolgok lényegében. Mi is, ítéletünk is és minden halandó dolog szakadatlanul folyik és hullámzik.” Ennélfogva szerinte a természettudomány nem más, mint szofisztikus poézis, és a filozófiai hagyományt az anarchia uralja. Az emberi élet is csak bizonytalanságában és a haláltól való állandó fenyegetettségében mutatkozik meg. A szkeptikus magatartás azonban nem rezignációhoz vezet, hanem megszabadít és belső biztonságra, valamint az ítélkezés függetlenségére nevel. Ekkor a saját tapasztalat bizonyul a legjobb megismerési forrásnak, ahogyan az ember önmaga a legalkalmasabb tárgynak. Önmaga bensőjének megfigyelésében az ember megtalálja saját természetét és egyben felfedezi egyáltalában az emberiesség általános formáját. „Minden ember magában hordja az emberi természet általános formáját.” A – sztoikus értelemben vett – elrendező természet válik az adottságoknak megfelelő élet mércéjévé és vezetőjévé.