Miért nem szokás már köszönni? Nálatok is hasonló a helyzet?
Legyen szó régi évfolyamtársakról, osztálytársakról, vagy egyetemi csoporttársakról gyakran előfordul, hogy eljátsszák, hogy nem vesznek észre vagy szimplán nem köszönnek. Nyilván nem mindenki,meg a többség azért nem ilyen, de elég sokan ezt csinálják.
Azért furcsállom, mert pl szülők korosztályában azt látom, hogy azoknak is köszönnek, akit pl csak látásról ismernek. Nekem meg olyan nem köszön, akivel volt közös órám/osztálytárs volt.
Vagy én dramatizálom túl és nem kell köszönni annak, akit ismerek, de alapból nem keressük egymást?
válasza:
válasza:1. Amit az első írt: nincs idejük rád, nincs idejük meg tán kedvük se beszélgetni, ezért inkább "nem vesznek észre".
2. Félnek, hogy te nem köszönnél vissza, és ez kínos lenne. Én tapasztaltam már ilyet, ezért alkalmazom sokszor a szóban forgó taktikát.
3. Valamilyen konkrét dolog miatt kínos lenne a beszélgetés, pl.: X emberke élete egy merő kudarc, és találkozik Y-nal, akinek már karrierje, családja van... Súlyosbítja a helyzetet, ha még anno érzett is iránta valamit.
4. Nem emlékszik pontosan rád, mondjuk nem emlékszik a nevedre, és kínos lenne, ha ez kiderülne egy csevej során.
5. Bunkó és/vagy antiszociális
válasza: válasza: válasza:Akit nagyon nagyon nem bírok azokkal csinálom csak azt, hogy igyekszek eltűnni és nem köszönni. Akiket kedvelek vagy semleges azoknak mindig köszönök.
Egyetemista vagyok, a szaktársaimnak, felsőbb éveseknek és doktoranduszoknak mindig köszönök. A volt osztálytársaimat általánosban és gimiben is nagyrészt nem szerettem, őket elkerülöm.
válasza:A primitív, ostoba ember a, aki úgy nem köszön, hogy látott is.
Köszönni alap, még ha boltba is belépünk stb.
Több féle "nem köszönök" ember van:
- tiszteletlen
- magát leminősítő
- magas ego
- kommunikáció képtelen. Pl.: nem tud nemet mondani a köszönés utáni traccspartira (amit sokan beképzelnek, hogy "mi van ha...)
- az előző pontból jön sokaknál a "nem akarom megbántani, inkább nézem levegőnek"
- nincs alapon kedve senkihez
- a "siettem" pedig gyenge kibúvó stb
Ezek kombinációi.
De pl rólam köztudott, ha kilépek az utcára teljes fókusz a célponton/célirányon van s fejben mindig gondolkodom valamin mélyen, épphogy csak annyira vagyok jelen az úton, hogy a mozgásban lévő embereket, dolgokat helyén kezelve haladjak biztonságban.
Úgy illusztrálnám, mintha mindem mozgásban lévő csak egy mozgó fekete sziluett lenne.
Annyira aktívak az ötletek, gondolatok, hogy álmaim zöme is mindig a gondolatmenet folytatása. Ha éppen modellezek, variálom tovább, hogyan lenne jobb és 3D-ben fejben modellezem és átforgatom több nézetből.
De ez én vagyok, a többség nem ilyen, szimplán gyáva, "probléma" kerülő.
Részemről megesik, hogy 20cm-re megy el valaki ismi és őt is csak egy mozgásban lévőként kezelem, mert fejben máshol vagyok.
Saját anyummal szemben is volt rá példa, ám mint mondtam, rólam köztudott ez a jelenség, ahogyan az is, ha ismerőst látok vagy találkozok netán mindig alap részemről a köszönés, ha észreveszem vagy megpöcökteti a vállam.
Szeretnek a fura dolgaim ellenére, mindig illemtudó voltam s vagyok is. Ha pedig valakit nem vettem észre és őszintén szóba hozza, bocsánatot is kérek.
Nálam ösztönös az is, hogy segítek, ha észlelek valamit.
Az útról előbb lepattanok a bicikliről az idős nőhöz sietve, aki elesett, mint bárki más... Kikerülték a járókelők... Pedig vagy 2 métert esett előre a néni.
Egyszer biciklivel volt egy agyrázkódásom, senki nem segített, pedig reggeli csúcsforgalom volt, látták is... Egyetlen egy idős bácsi jött az eset végére segíteni.
Szomorú, hogy amikor tekerek megnéznek, legeltetik szemeiket az emberek, férfiak fütyülgetnek rendseresen... Ám bajban SENKI "nem látott".
Ott térdeltem a bicikli mellett, hallásom tompa volt, nyitott szemmel minden sötétbe borult s csak a sötétbe néztem, és szédültem, kommunikálni egy szót se tudtam kiejteni. Fejben tudtam mit akarok mondani, de sérült az agy a rázkódást követően.
Ott mondogattam magamnak magamban: maradj ébren!
Jobbulás kezdetekor egyből emeltem a telefont, ám nem tudtam beszélni, nagy nehezen igyekeztem csak az utca nevét mondani, nagy fókusszal sikerült hatodjára. Egyből kapcsolt az illető, hogy baj van és jött értem.
Ilyenek az emberek többsége. Öncentrikus. Emberszámba se veszi embertársát, még ha ilyeneket is lát.
Kisebb dolgokkal kezdődnek az ignorálások, mint a köszönés.
Az elektronika, internet világa tompít is számos képességet, készséget, köztük a kommunikációt, helyzetek kezelését, kitolja az ingerküszöbüket az embereknek.
Ez veszélyes, ám mégis olyan "mindennapos" - sá vált, hogy félelmetes számomra.
Az emberek zöme ilyen, kerül mindent, amiben nem ő maga van központban pozitív formában... Nincsen haszna.
Ez pedig nem vezet semmi jóra.
Üdv!
Egy huszonéves.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!