A neoprotestánsok jelentős része miért ellenzi ennyire a miszticizmust, ha az ő összejöveteleik néha már-már orgiasztikusak, s ugyanúgy módosult tudatállapottal operálnak?

Sokan gondolják úgy, hogy például a pünkösdi karizmatikus mozgalmak gyökerei határozottan a metodista, a kvékeriánus és hasonló protestáns miszticizmusokban, valamint közvetetten általánosságban a keresztény misztikában vannak.

Ha összeadnánk egy kvéker "remegős", csendes istentiszteletet, egy újkori ezoterikusabb evangélikus közösség gyakorlatát, a misztikus katolikus kontemplatív imát vagy egy keleti hészükhazmus, még akkor sem jutunk el olyan szintre mint ők: nem tombolunk a Szentlélektől a templomokban, nem remegünk a Földön, nem röhögünk eksztatikus állapotokban és a legtöbb esetben nem kezdünk el angyali nyelvnek kikiáltott szövegen beszélni, amit nyelveken szólásnak titulálunk (az apostoli nyelveken szólás valóban létező, nem beszélt nyelveken való beszédet jelentette). Szintén ritkán táncolunk extázis közepette a templomban.

Mégis például minket, katolikus misztikusokat folyamatosan támadnak azzal, hogy a misztika az felesleges túlbonyolítása a hitnek, meg hogy a misztikusok által képviselt panENteizmus eretnekség.

Akkor csinálják ők is azt, amit a fundamentalista protestánsok, s gondolják Istent egy teljesen különálló lénynek, akitől kérnek, köszönnek, meg akinek a kedvéért erkölcsösen élnek, s cserébe üdvözülhetnek!

Mi értelme ennek a kettős mércének?