A történelemben a szervezett (különösen nyugati) vallásosság miért nézte sokszor rossz szemmel a misztikusokat, legyenek azok bármennyire is hagyományos hitűek?

Vegyük sorra:

1. Hészükhazmus (keleti keresztény miszticizmus): Időszakosan felmerült, hogy eretnekség, de végül felmentették. A 14. században Bizáncban komoly teológiai vita alakult ki a hészükhaszták (Palamasz Szent Gergely követői) és a nyugatias orientációjú Kalábriai Barlaam között. Barlaam és követői azzal vádolták a misztikus szerzeteseket, hogy eretnekséget (panteizmust) tanítanak az isteni Fény megtapasztalásával. Végül a konstantinápolyi zsinatokon (1341–1351 között) a keleti egyház hivatalosan helybenhagyta és igazazolta a hészükhazmust, így ott hivatalosan nem maradt fenn az eretnekség bélyege. De nyugaton sokáig bizalmatlanok voltak vele, pedig semmi, de semmi gnosztikus vagy panteista dolog nincs benne. Kimondottan biblikus és isteni fókuszú, s rengeteg ima kimondottan Jézushoz kötődik. Ami meg nem, az meg Istenhez általában. A hagyomány igazából kontemplatív, szemlélődésről, meditációról, módosult tudatállapotban való Istenhez közelebb kerülésről és a vele való egyesülésről szólt, s szigorú lelki vezetéshez kötődött.

2. Meister Eckhart és a rajnai misztika: Őt már kimondottan elítélték, voltak, akik perbe is akarták fogni az egyházi vezetők, adminisztrátorok közül. XXII. János pápa 1329-ben kiadott In agro dominico kezdetű pápai bullája Eckhart halála után hivatalosan elítélte a prédikációiból és irataiból kivett 28 tételt. Ezek közül jónéhányat kifejezetten eretneknek, a többit pedig veszélyesnek vagy eretnekséggyanúsnak minősítettek, mivel úgy látták, hogy elmossák a határat a Teremtő és a teremtmény között. Több évig a műveinek egy része tiltott könyvek jegyzékéhez került. A Vatikán a később hivatalos szinten is újraértékelte Eckhart mester munkásságát. A domokos rend kérelmet nyújtott be a rehabilizációra. Jobban utánajártak, s kiderült, hogy személyét nem ítélték el eretnekségért, így nincs mit visszavonni, viszont a tételeit újratárgyalták, s ma már elfogadott, ortodox misztikus teológiának tartja a vezetés. II. János Pál pápa és XVI. Benedek pápa (aki maga is mélyen belemerült a teológiába) többször is pozitívan nyilatkozott róla, hangsúlyozva, hogy bár a kifejezései provokatívak voltak, a szándéka ortodox maradt. A domonkos rend és egyházi teológusok ma már a keresztény misztika, a skolasztika és a középkori keresztény filozófia kiemelkedő alakjaként tartják számon. Nézetei panenteisták és nem panteisták voltak.

3. Keresztes Szt. János és Avilai Szt. Teréz, meg a spanyol misztika: Keresztes Szent János és Avilai Szent Teréz esete tökéletesen illusztrálja azt, amit a korábbiakban az egyház gyanakvásáról és óvatosságáról írtunk. Bár ma már a katolikus egyház legnagyobb szentjei és egyháztanítói közé tartoznak, életükben rendkívül gyanúsak voltak, és komoly inkvizíciós eljárások, valamint belső egyházi üldöztetések célpontjai lettek. Teréz olyan mély belső élményekről, látomásokról és az Istennel való "lelki jegyességről" számolt be, amelyek laikus szemmel (és sok teológus számára) veszélyesnek, sőt nőként egyenesen hatásvadásznak vagy hisztérikusnak tűntek. Sokan hitték azt, hogy a lelkét a Suttogó (az ördög) téveszti meg, nem pedig Isten, s hogy Teréz egy boszorkány. Az inkvizíció többször is vizsgálatot indított ellene, és kötelezték, hogy írja meg az önéletrajzát és a belső tapasztalatait, hogy a teológusok tüzetesen átvizsgálhassák. Életének nagy részében félnie kellett az elítéléstől. János eközben radikális reformokat vezetett be a karmelita rendben (szigorúbb szegénység, csend, szemlélődés), ami miatt a hagyományosabb (és kényelmesebb élethez szokott) szerzetesek felettesei halálos ellenségnek tekintették. 1577 decemberében saját szerzetestársai elfogták, Toledo városába hurcolták, és egy szűk, sötét, ablak nélküli cellába zárták hónapokra eretnekség, istenkáromlás és varázslás vádjával. Brutálisan bántalmazták, éheztették, és rendszeresen megkorbácsolták, hogy vegye vissza a reformterveit és ismerje el tévedését. (Ebben a kegyetlen magányban és sötétségben írta meg a legszebb misztikus verseit). Hivatalosan egyházi fegyelmi eljárás is folyt ellene mint lázadó és "veszélyes újító" ellen, amíg végül sikerült megszöknie. Az egyházi intézményrendszer végül mindkettőjük esetében felismerte, hogy bár a tapasztalataik messze túlmutatnak a hétköznapi, gyermeteg vallásosságon, a teológiájuk szilárdan az ortodoxia keretein belül maradt: nem vetették el a szentségeket, nem tagadták a Szentháromságot, és teljes alázatot tanúsítottak az egyház hivatalos tanítása iránt. Végül épp emiatt szentté avatták őket.

4. Szent Hildegard von Bingen: A rajnai misztikus látnok látomásait és teológiai meglátásait sok kortárs egyházi vezető (beleértve a mainzi érseket is) hisztérikusnak vagy nőtől idegennek tartotta. Nála is felmerült a boszorkányság. Különösen provokatív volt az a kijelentése, hogy Isten közvetlenül neki diktálja a műveit. III. Eugenius pápa személyesen vizsgálta meg a leveleskönyveit a trehiri zsinaton (1147–1148), és hitelesnek nyilvánította őket, így szabad utat kapott a működéséhez, napjainkban pedig egyháztanítóként tisztelik.

5. Asisi Szent Ferenc: A radikális szegénységre épülő eszménye, a papság megkerülésével történő prédikálás és a laikus mozgalmakhoz való hasonlósága miatt sok egyházi méltóság eretnekgyanúsnak tartotta. A stigmái megjelenése pedig különösen bizalmatlanságot szült. III. Ince pápa álmában látta, hogy Ferenc megtámasztja a lateráni bazilikát, így belátta, hogy az alázatosság nem veszély, hanem megújulási erő, és jóváhagyta a ferences rend szabályzatát.

6. Jakob Böhme: A cipészmesterből lett német teozólógus radikális panenteista és misztikus látomásokra épülő rendszert alkotott, ami a keresztény kabbalát is tartalmazta, amelyben Isten belső fejlődését, a sötétség és a világosság harcát, valamint az ember isteni gyökereit vizsgálta. A lutheránus ortodhoxia lelkészei keményen üldözték, eretneknek és fanatikusnak nevezték, műveit betiltották, és kitiltották őt magát is Görlitzből. Bár hivatalos szentté avatás nincsen a protestantizmusban, a későbbi évszázadokban (különösen a pietizmuson, a német idealizmuson és a modern protestáns teológián keresztül) a protestáns szellemiség egyik legnagyobb hatású, tisztelt misztikusaként ismerték el.

7. Gerhard Tersteegen: Német kálvinista misztikus, költő és lelkigondozó, aki a csendes szemlélődés, a belső elcsendesedés (Stille) és a lélek Istenben való elmerülésének híve volt; énekei a mai napig a legfontosabb protestáns énekeskönyvek részét képezik. Radikális pietista nézetei, a hivatalos egyházi bürokráciától való függetlenedése és a szerzetesi mintákat idéző életmódja miatt a helyi református lelkészek ferde szemmel nézték, de mély lelki tisztasága és életszentsége miatt hamar elnyerte a hívek és a protestáns teológia osztatlan nagyrabecsülését.

8. Pietizmus: A lutheránus egyházon belüli megújulási mozgalom, amely a holt dogmatizmus helyett a szív vallásosságát, a személyes megtérést, az Istennel való belső közösséget és a misztikus jellegű elmélyülést szorgalmazta. Rövidesen átment a többi protestáns felekezetbe is. A hivatalos lutheránus ortodox egyház eleinte élesen támadta őket, veszélyes szektásodással, ezotériával, eretnekséggel és rendbontással vádolva Spener követőit. Idővel azonban a mozgalom beépült a protestáns egyházak szerves vérkeringésébe, és ma a protestáns lelkiség alapvető, tisztelt pilléreként tartják számon.

9. Szent Szümeon, az Új Teológus: A bizánci keleti ortodoxia legjelentősebb misztikusa, aki azt hirdette, hogy a hívőnek nemcsak elméletben kell tudnia Istenről, nemcsak hinni kell benne, hanem saját magának is meg kell tapasztalnia az isteni Fényt a Szentlélekben, még ebben a földi életben kontempláció segítségével. Látnoki kijelentései, a papság bürokratikus formalizmusának éles bírálata, valamint az, hogy saját maga (hivatali egyházi felhatalmazás nélkül) kezdett el tanítványokat gyűjteni és szentként tisztelni a mesterét, halálos ellenségeskedést váltott ki a konstantinápolyi pátriárka és a hivatalos papság részéről. Hamis tanításokkal vádolták, és száműzetésbe kényszerítették. Csak halála után évekkel rehabilitálták teljesen, és írásait a hészükhazmus alapműveivé avatták.

10. Asszír Szent Izsák: A keleti ortodoxia és az antikhalédóni ókeleti hagyomány egyik legnagyobb hatású aszkéta írója és misztikusa. Írásaiban a radikális isteni szeretetről, a mindenség egyetemes helyreállításáról (apokatasztaszisz) és a félelem nélküli, tiszta irgalomból fakadó szemléletről tanított. Mivel teológiája a nesztoriánus (ókeleti, elsősorban asszír) és miafizita egyházak körében érett be, a bizánci (görög) ortodox fősodratú egyház kezdetben gyanakvással kezelte, és egyes nézeteit (különösen az univerzális üdvözülés gondolatát) tévesnek vagy veszélyesnek minősítette. Idővel azonban a szellemi tisztasága és a hészükhaszta lelkiségre gyakorolt felmérhetetlen hatása miatt minden ortodox egyházban (beleértve a bizáncit is) hivatalosan elismerték, és a legnagyobb szentek közé emelték.

Mégis miért van az, hogy kb. minden nagyon keresztény misztikus, különösen ha minél nyugatabbi, akkor a pályafutása alatt sokáig a szervezett egyházi vezetés rossz szemmel nézte vagy akár kimondottan üldözte? Aztán kicsivel később miért emelik őket a szentek közé?