Mit jelent az, hogy Krisztus Melkisédek rendje szerint főpap?

Szia!

Hát ezt nehéz lesz röviden, de azért megpróbálom. Először is fontos, hogy az apostol a Melkisédekről szóló történet minden elemét összefüggésbe hozza Krisztus szolgálatával, és az összefüggéseket részletesen ki is fejti. Melkisédek személyével kapcsolatban külön kiemeli a következőket:

- Ábrahám tizedet adott neki a hadizsákmányból,

- Nevének jelentése "igazság királya" (héb. malké-cedek), Sálem városának neve pedig "békességet" jelent, tehát egyben "békesség királya" is,

- Semmit sem tudunk származásáról, amit pedig az Ószövetség hozzá hasonló személyek esetében mindig megad, és homályban maradnak életének korábbi és későbbi eseményei is,

- Az apostol hozzáfűzi, hogy "mindenkorra pap marad", tehát királysága mellett olyan papi tisztség birtokosa is, amely nem szűnik meg.

Ezek közül minden jellemvonás felismerhető Krisztus papi és főpapi szolgálatában, ami Melkisédeket Krisztus előképévé teszi. Természetesen az apostol nem misztifikálja Melkisédek személyét, csak felhasználja az Ószövetség e figyelemre méltó és sok szempontból rejtélyes szereplőjét, mint aki alkalmas előképe annak a magasabb rendű papi szolgálatnak, mely Krisztus személyéhez kapcsolódik az Újszövetségben. Melkisédek és Krisztus között a kapcsolatot a 110. zsoltár kijelentése teremti meg, amely szerint Jézus Melkisédekhez, és nem az ároni papokhoz hasonló pap lesz. Ez a kijelentés Isten esküjét tartalmazza, ezért különösen fontos, hogy megértsük Melkisédek személyének jelentőségét.

Az első fontos jellemvonás, melynél az apostol hosszabban is elidőzik, az, hogy Ábrahám adott tizedet Melkisdeknek, és nem fordítva. Ez azért feltűnő, mert Ábrahám kapta azokat az ígéreteket, melyek alapján Isten a későbbiekben megkötötte a szövetséget Izrael népével. Itt azonban Ábrahám "kisebbnek" bizonyul Melkisédeknél, hiszen ő ad tizedet Sálem királyának, ami kifejezi, hogy Melkisédek magasabb tisztséget tölt be, mint ő, ezenkívül Istent képviseli, hiszen később a léviták szintén Isten nevében szedtek tizedet, és az Ószövetség egyértelművé teszi, hogy "a tized az Úré". Melkisédek közvetítette Isten áldását is Ábrahám számára, ami szintén azt fejezte ki, hogy Istent képviseli. Az apostol itt érdekes gondolatmenetet kezd követni. Kijelenti, hogy Ábrahám személyében Lévi is tizedet adott Melkisédeknek, mint Ábrahám későbbi leszármazottja, hiszen az ószövetségi szemlélet szerint az atya képviseli minden leszármazottját is (ezért nevezik például egyes ószövetségi próféciák Jákóbnak Izraelt – az ősatya megtestesíti az egész népet). Ez viszont azt jelenti – sugallja az apostol - hogy Lévi nemzetsége, és így az ároni papság is alá van vetve Melkisédeknek, aki egy magasabb papi rend nevében szed tizedet Ábrahámtól. Melkisédek minden bizonnyal egy olyan ősi rend papja volt, mely a legkorábbi isteni kijelentéseken alapuló vallásosságot képviselte, az ároni papságnál egyetemesebb szerepet töltött be, és nem zárta ki azt, hogy akár egy király is Isten papja legyen, a mózesi rendszerben ugyanis e két tisztség szigorúan különvált egymástól (erre nézve ld. II. Krón. 26:16-21-et, ahol Isten szigorúan megbüntette Uzziás királyt, amikor önhatalmúlag égőáldozatot akart bemutatni, amire csak a papoknak volt joguk).

A következtetés levonása ezután következik: ha a lévitai papi rendszer és szolgálat tökéletes lett volna, miért szükséges olyan kijelentést tennie Istennek, hogy az ároni papságot egy Melkisédek rendje szerinti papságnak kell felváltania? Ha ez így van, akkor az ároni papság csak ideiglenes szerepet töltött be, hogy azután átadja helyét valami magasabb rendűnek. Jelentőségteljes a 12. vers is: az ároni papság olyannyira szoros kapcsolatban állt a törvény-szövetséggel, hogy amennyiben a papság megváltozik, ez szükségképpen feltételezi a "törvény", vagyis a szövetség alapfeltételeinek megváltozását is. Itt a "törvény" szó a ceremoniális törvényt és az ennek alapján kötött törvény-szövetséget jelöli, amelynek tehát a megszűnését jelenti be az apostol, miután Isten már Jézus halálakor bejelentette ugyanezt: Mt. 27:51 szerint ugyanis Jézus halálának pillanatában a jeruzsálemi templom kárpitja kettéhasadt, kifejezendő, hogy az ószövetségi ceremoniális szertartások érvénye megszűnt.

A továbbiakban az apostol összeveti a lévitai papságot és a Jézus papságával kapcsolatos tényeket (melyeket már az 5. fejezetben is megemlített), hogy megindokolja az "új törvény" szükséges voltát. Az apostol a 8. fejezetben kezdi el a Jézus főpapságával kapcsolatos, korábban csak utalásszerűen említett igazságok kifejtését. Először is fontos meghatározni azt a "megváltozott törvényt" (vö. 7:12), melynek alapján Krisztus főpapi szolgálatát végzi. Pál ezzel kapcsolatban először a Krisztus szolgálata alapjául szolgáló mennyei valóságra utal, melyet "fődolognak" (gör. kefalaion), vagyis a mondanivaló lényegi részének nevez: Krisztus főpapként közvetlenül a mennyei Atya előtt, az ő jelenlétében végzi szolgálatát. Ennek helyszíne a mennyei szentély, melynek csak árnyéka, földi képmása volt az ószövetségi szent sátor (később pedig a jeruzsálemi templom). Az apostol ezt az 5. versben II. Móz. 25.40-nel támasztja alá, mely szerint Mózes a neki mutatott mennyei minta alapján építtette meg a szent sátort, tehát léteznie kell a mennyben is egy szentélynek, melyben nyilvánvalóan szolgálatnak is folynia kell. A szolgálat lényegi része a 2-3. vers szerint az, hogy a mindenkori papoknak áldozatot kell bemutatniuk Istennek. Jézus már az ószövetségi papság követelményeinek is eleget tett (5:1-11), és azt is, hogy egy ettől magasabb rendű, melkisédeki papság alapján végzi mennyei közbenjáró szolgálatát (7. fej.), melyhez Isten esküvése kapcsolódik. Ha tehát a "tökéletlenebb" ároni papság képviselői is vittek áldozatot Istennek, akkor nyilvánvalóan Krisztusnak is vinnie kell olyan áldozatot, mely Isten előtt "kedves", és ha szolgálata valóban magasabb rendű az ároni papságnál, ennek az áldozatnak az ószövetségi áldozatoknál becsesebbnek kell lennie. Mielőtt azonban az apostol ezt a gondolatmenetet folytatná (lásd a 9. fejezetet), meghatározza azokat a sajátosságokat, melyek alapján Jézus mennyei szolgálata "kiválóbbnak”"(gör. diaforóteré leiturgia, szó szerint: "különb, kiválóbb Isten-szolgálat") tekinthető az ároni papokénál.

A "kiválóság" abban rejlik, hogy Krisztus mennyei szolgálata "jobb ígéreteken" nyugszik, mint az ároni papok szolgálata. Ez a kijelentés arra irányítja a figyelmet, hogy az ároni papság alapjául szolgáló törvény-szövetséghez is kapcsolódtak már ígéretek, és Jézus szolgálatához ugyanígy kapcsolódnak, de a különbség ezek minőségében rejlik. Az ószövetségi Izraellel kötött törvény-szövetséghez kapcsolódó ígéreteket részletesen III. Móz. 26-ban és V. Móz. 28-ban találjuk. Melyek ezek az ígéretek? Összességében azt mondhatjuk, hogy Isten a törvény megtartásához – beleértve az áldozati rendszerhez kapcsolódó rendelkezések hűséges betartását is – a földi jólét és Izrael mint állam felemelkedésének ígéreteit kapcsolta. Ezek közé tartozott az anyagi jólét (jól termő föld, idejében adott eső, stb.), a kártevők távoltartása a földtől, társadalmi és politikai téren pedig az ellenség fölötti győzelem és a társadalmi békesség - mely természetszerűen fakadt volna a mózesi erkölcsi és polgári törvények következetes alkalmazásából -, valamint a nép lélekszámának folyamatos növekedése. Elmondható tehát, hogy a törvényhez való hűség esetére Isten a maga tevékeny jelenlétét ígérte a nép életében. Ezek az önmagukban jó és hasznos ígéretek azonban nem terjedhettek ki a nép egészében történő megszentelésére, melyre csak felszólítások utaltak (pl. "Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok"), de ezt a törvény-szövetség önmagában nem tudta garantálni. A legtöbb, amire a ceremoniális törvény lehetőséget adott, az volt, hogy az ember folyamatosan elrendezhette bűneit Istennel, de nem szavatolta a bűnöktől való végleges megszabadítást, amit Jézus Krisztus főpapi szolgálata garantál, ahogyan azt a 9. fejezet kifejti.

Üdv. Péter