Miért terjeszik a keresztények?

Nero üldözte a keresztényeket, és még néhányan.

A legtöbben békén hagyták őket.

Kedves Kérdező.

Azzal kapcsolatban, amit kérdeztél a Bibliára tudunk hagyatkozni. Jézus, az Isten Fia volt az első keresztény, vele kapcsolatban azt tudjuk, hogy Jézus a zsidó legfelsőbb bíróság előtt Isten Fiaként azonosította magát. A bíróság bűnösnek ítélte káromlás miatt, és kijelentette, hogy méltó a halálra. Ezek után Jézust a római kormányzó, Poncius Pilátus elé vitték. Noha Pilátus semmiben sem találta bűnösnek, átadta őt a tömegnek, mely a halálát követelte.

Jézust a Golgotára vitték, ahol római katonák oszlopra szegezték.(Márk 15:1-16).

Néró valóban nagyon üldözte a keresztényeket, erre bizonyíték Sienkiewicz"Quo Vadis" könyve.

Egyébként a keresztények nem ezt terjesztik, inkább Krisztus azon parancsának tesznek eleget, ami a Máté 28:19,20-ban van leírva"menjetek hát és tegyetek tanítvánnyá minden nemzetből való embereket,...és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mind azt, amit parancsoltam nektek." Sajnos kevés embert találunk, aki tanulni szeretne, de mi mégis azzal, hogy ezt tesszük beteljesítjük azt a próféciát, ami a Máté 24:14-ben van írva"és a Királyságnak ezt a jó hírét prédikálni fogják az egész lakott földön, tanúságul minden nemzetnek, és akkor jön el a vég". Hát ezt terjesztjük.

Egyébként a római katonák elég sokszor megvédték Pál apostolt, erről a Cselekedetek könyve ír, például a 22 vagy 24 részében.

Szép napot.

T.Kérdező!

Való igaz, hogy Néró idejében üldözték a keresztényeket. Megfeszitették, felgyujtották, vadállatok elő dobták őket. Ez nem hamis hir terjesztése, ezt a történelem is tanusitja, csak olvass utána. Akkoriban a keresztények "katakombákba" jártak imádkozni, azaz föld alatti alagutakba.

És ez nem néhányszor fordult elő, hanem sok ezer keresztényt öltek meg ilyen módokon.

Üdv.:Judit!

Szia!

A vallás az ókorban nem volt magánügy, hanem közügy. Az uralkodó vallás az állam hivatalos ideológiájaként szerepelt és szorosan összefüggött az állami élet minden megnyilvánulásaival. A rómaiak nagyon türelmesek voltak a legyőzött népek vallásaival szemben, a meghódított népek megtarthatták saját vallási kultuszaikat, és a legyőzöttek isteneit bevették a római istenek közé. Egyúttal azonban megkövetelték a római államvallás legalábbis hallgatólagos tiszteletben tartását. Időnként elrendelték, hogy a római istenek és császárok tiszteletére az állami tisztviselőkön kivűl mások is áldozatot mutassanak be, hogy ezáltal bizonyítsák hűségüket az állam iránt. A keresztények, mivel elvetették a bálványimádás minden fajtáját, nem hódoltak a bálványok előtt. Ezért előbb, vagy utóbb összeütközésbe kellett kerülniük a hivatalos állami ideológiával és az azt védő államhatalommal.

Az üldözések legalapvetőbb oka az a gyökeres és áthidalhatatlan ellentét volt, mely a római államhatalommal összefonódott pogány vallásosság és a keresztény vallás között feszült. Ezen a háttéten – bármennyire kellemetlen ezt kimondani – a bálványokat elutasító keresztények istenteleneknek számítottak, és mint ilyenek voltak az állam ellenségei. Elutasították a császár istenítését is, akinek személye a birodalom egységét és erejét szimbolizálta. Ezt az államhatalom már leginkább a harmadik századtól ítélte különösen veszélyesnek, amikor a birodalom belső és külső helyzete egyre határozottabban romlott, és isteneik megharagításával vádolták a bálványimádást következetesen elutasító keresztényeket.

Decius császár (249-251) hatalomra kerüléséig inkább csak lokális üldözések és bírósági eljárások voltak tömegével lefolytatva a keresztények ellen, általános, globális keresztényüldözésről csak ezt követően beszélhetünk. Az első két évszázad folyamán még a vád is pusztán egy tiltott vallási csoportosuláshoz való tartozás volt és nem államellenes cselekedet. A néptömegek rossz indulata többnyire a keresztények látszólagos társadalom ellenességéből fakad. Az első két évszázadban így sokkal inkább a római értelmiség vádolta a keresztényeket, nem a császárok. Az értelmiség egyszerűen lenézte a többnyire a társadalom alsó néprétegeiből kikerülő keresztényeket, akik feladták régi kapcsolataikat, hátat fordítottak a hellén kultúrának és tagjai lettek egy újonnan létrehozott közösségnek. Nem volt tehát nehéz mindezek után felállítani a vádat, mi szerint a keresztények "gyűlölik az emberiséget" (Oidum generis humani). Másrészt olyan magasrendű tudás és ismeret birtokosainak vallják magukat, mellyel csak a filozófusok rendelkeznek – állították ellenfeleik. Ugyanakkor az ellenséges légkör miatt a hivők kénytelenek voltak titokban tartani istentiszteleteiket, ami újabb vádaskodásoknak, és így problémáknak lett okozója. A keresztény istentiszteletekről egy torz kép kezdett kialakulni a lakosság körében, melyek egyszerre voltak meseszerűek és elrettentőek, de mindenképp nagyon messze álltak a valóságtól.

A vádak tömören összegezve a következők voltak:

- a keresztény vallás csak állítja, hogy képnélküli, valójában a keresztény isten egy szamárfejű ember

- ha viszont még sem léteznek képek, akkor a vád babonaság és istentelenség

- a keresztény liturgia szerves része a rituális gyermekgyilkosság

- a mozgalom vezetőjét, mint államellenes bűnözőt végezték ki Pontius Pilátus helytartóságának idején

- a keresztények emberhúst esznek – vonták le a maguk által kigondolt tanulságot az úrvacsora szereztetési igéire hivatkozva

- a szeretetvendégség kicsapongás és orgia.

A keresztényekhez való hozzáállás a Római Birodalomban összefoglalva a kezdetektől a Contantinusi fprdulatig:

- Claudius császár (41-54) kiűzte Rómából mind a zsidókat, mind a zsidó keresztényeket (50), mint akik Krisztus "izgatására" állandóan nyugtalankodtak.

- Nero (54-68) idejében Róma városának jelentős részét elpusztította egy kilenc napig tartó tűzvész (64). Tacitus római történetíró feljegyzéseiből tudjuk, hogy a császár, akit a nép megvádolt a gyújtogatással a keresztényekre fogta rá a történteket, mintegy a feszültség levezetésére, és a gyanú elterelésére. A nép bosszú, és ugyanakkor szórakozás vágyának kielégítésére sok keresztényt vetettek a vadállatok elé (Christianos ad Leonen), ekkor halt mártírhalált Péter és Pál apostol is.

- Domitianus (81-96) alatt újult erővel lángolt fel az ellenségeskedés tüze. Az idegbeteg zsarnok kivégeztette a keresztényekkel szimpatizáló saját unokaöccsét is, és ő száműzte János apostolt Pátmosz szigetére, ahol az utolsó újszövetségi irat, a Jelenések könyve íródott. Ez idő tájt vált elfogadottá a névtelen feljelentések gyakorlata.

- Traianus császár (98-117) érte el a birodalom legnagyobb kiterjedését. Ő volt a nagy hódító, aki sikerei fényében megtehette, hogy békét biztosít alattvalóinak, és parancsot adott arra, hogy névtelen feljelentések alapján többé senkit sem szabad háborgatni, kizárólag nyílt panasztétel következtében. Ekkor is csak egyesek és nem gyülekezetek ellen lehet vádat emelni, amennyiben pedig a perbefogott megbánást mutat és áldoz a császár szobra előtt, azt felmentettnek kell nyilvánítani. Mindazonáltal a kisebb helyi üldözések megmaradtak, ll0 körül vesztette életét például Ignatius antiochiai püspök.

- Hadrianus (117-13) és Antonius Pius (138-l6l) császárok uralkodása idején a helyzet kedvezőbbé vált. Bármelyik keresztényt csak teljesen szabályos bírósági tárgyalás után lehetett elítélni. Az önkényeskedés és népítélet abszolút tilalom alá esett.

- Marcus Aurelius (161-180) császársága idején folyt le a második század első igazán nagyszabású üldözése. A császár, aki maga is sztoikus filozófus volt teljes szigorúságot követelt helytartóitól a keresztényekkel szemben. Őket okolták ugyanis a kezdődő barbár betörésekért, a pestis járványokért, és az éhínségért. Az üldözések következtében szinte ugrásszerűen megnőtt a korszak vértanúinak száma. Kis-Ázsiában és Gallia déli részén is nagyobb szabású kivégzésekre került sor. Ekkor halt mártír halált Justinos.

- Commodus (180-192) közömbösnek mutatkozott, míg Septimus Severus (193-211) ismét erélyesen lépett fel a keresztényekkel szemben. Ennek oka, a keresztények számának gyors növekedése, illetve a kereszténytanok felbukkanása a hadseregben, de még a császári udvarban is. Sptimus Severus halála után egy közel fél évszázados viszonylagos nyugalom, vagy inkább stagnálás következett.

- Róma 247-ben ünnepelte ezer éves fennállását a hagyományos módon, a római vallási kultuszok és szertartások kavalkádjában. Ezzel párhuzamosan fellángolt a keresztényekkel szembeni régi ellenszenv és a népharag következtében minden eddiginél keményebb üldözési hullám vette kezdetét. Megkezdődött a globális keresztényüldözés kora.

- Decius császár (249-251) hirdette meg 250-ben az első általános, államilag szervezett keresztényüldözést. Ekkor már szerte a birodalomban mindenki számára kötelező volt áldozatot bemutatni a császár tiszteletére. "A keresztények nem vettek részt az ünnepeken, és 249-ben az Alexandriai csőcselék keresztényellenes pogromot rendezett. 250-ben az új császár, Decius módszeres üldözést rendelt el. Azt kívánta, hogy mindenkinek legyen igazolása (libellus) arról, hogy különleges megbízottak előtt áldozott az isteneknek. Egyiptom homokja több ilyen igazolást is megőrzött. A cél a keresztények kézre kerítése volt, s az egyház az addigi legsúlyosabb támadást szenvedte el." (Henry Chadwick: A korai egyház) Decius korai halála következtében azoban az üldözés hamarosan véget ért (251).

- Valerianus császár (253-260) nevéhez fűződik a második általános üldözés hulláma (257-260), aki parancsot adott minden egyházi tisztviselő kivégzésére. A laikusokat is halálbüntetés fenyegette, amennyiben valamelyikük a felsőbb társadalmi réteghez tartozott. A császár célja tehát már magának az egyházszervezetnek a szétzúzása volt. Utóda (Gallianus) azonban visszavonta a keresztényellenes rendeleteket, és újból egy négy évtizedig tartó viszonylagos nyugalmi periódus következett a szinkretisztikus türelem jegyében.

- Aurelianus császár (270-275) 274-ben a Sol Invictust (a legyőzhetetlen nap) tette meg birodalmi vallásnak, melynek Ő maga lett a főpapja. Megszületett tehát egy egyetemes vallás megteremtésének igénye, ami a gyakorlatban is megvalósulni látszott Aurelianus uralkodásának idején. Mivel azonban a keresztények továbbra is elutasították a császár és a nap istenitését, ez Diocletianus császár (284-305) idején kiváltotta a harmadik, és egyben utolsó nagy állami keresztényüldözést, melynek mértéke és ereje minden eddigit felülmúlt. Maga az üldözés tíz éven át tartott, Diocletianus 303-as rendeletétől számítva Constantinus és Licinius császárok által 313-ban kiadott Milanoi edictumig (türelmi rendelet). Ez utóbbi esemény kezdetétől fogva beszélünk az úgynevezett constantinusi fordulatról.

Üdv. Péter

Nem szoktam beleszólni a vallási vitákba, de hogy valaki - jelen esetben a harmadik válaszoló - azzal akarja bizonyítani a kétezer évvel ezelőtt történt események valódiságát, hogy egy 1896-ban megjelen regényre hivatkozik (Sienkiewicz: Quo vadis, Domine?) enyhén szólva is nevetséges.

Ezzel az erővel Attila cselekedeteit és életét Gárdomyi Géza: A láthatatlan ember címú regényével bizonyíthatnánk, nem?

Egyébként a rómaiak még hagyján. Ma a keresztényüldözés sokkal nagyobb világszerte, mint akkoriban volt (vallásukért megölt vagy meghurcolt keresztények számát tekintve). Sokkal üldözöttebb vallás a világon, mint bármelyik másik. Szerencsére nem Magyarországon, de a világ más, főleg keletebbre fekvő országaiban sajnos komoly hagyománya van.

Elég ráereszteni a témát a Google-ra és elég sok adatot találunk. Pl. egy Index cikk pár hónapja:

[link]