Jól szórakozik isten az emberek szenvedésén?

Összegezve válaszolnék a válaszokra:

Néhányan szerencsére megértették az utolsó mondatot, de hát egyeseknek fontosabb bibliaismeretük önző fitogtatása.

A kérdésem csak részben vonatkozott magamra, jó részt a világra értettem. Hiszen én is látom, hogy mi van a világban. Látom, hogy mennyi a gonoszság és a rossz. Éppen ezért kérdeztem! Nem találok jobb magyarázatot erre, mint amit kérdeztem. Illetve lehet rá még egy magyarázat: isten maga a gonoszság!

Egyesek nem tudom honnan veszik, hogy nem tudok hálás lenni a jóért, amit kapok. Csak ha rosszat kapok újra és újra, azért valóban nehéz hálásnak lennem. Lehet, hogy itt van a nagy hiba: hálás legyek minden rosszért? Sajnálom, de ez nekem önbecsapásnak tűnik. Ha teszem azt, egy hideg, esős, téli napon leszakad a csizmám talpa, és kilométereket gyalogolhatok fagyos lábbal, nehezen érzek hálát azért, hogy utána hetekig fekszem lázasan. Persze hálás lehetnék érte, hogy nem fagyott le a lábam, hogy nem holtrafagyva találtak meg napokkal később valahol. Lehetne így is, de ez önbecsapás lenne. Sajnálom, ha ez egyeseknek szemet szúr, de nálam az ősziteség ott kezdődik, hogy magammal szemben is őszinte vagyok.

Lehetne tanulni is a dolgokból. De pokolian nehéz úgy tanulni, ha az ember még azt sem tudhatja, hogy irodalom vagy kémia órán vesz e részt? Nekem eddig csak 2 dolgot sikerült megtanulnom a témában:

1. minden egyes boldog másodpercért 1000 nyomorúságos nappal kell fizetnünk, bármit teszünk is.

2. isten gyáva hozza, hogy elvegye az életünket, inkább ránkbízza, és kizsarolja belőlünk. Kedvenc eszközei a hiábavalóság és a kétségbeejtés. Addig addig veszi el az életünkben az örömöket, míg lassan az életünket is elveszi. Mielőtt bárki hőzöngeni kezdene, hogy én itt a sátánt írtam le, azoknak csak annyit, hogy sátánhoz sohasem imádkoztam, sem kéréssel sem hálával. Istenhez annál inkább. Mégis egyre csak veszteségek értek, míg jó dolgok alig alig.

Istenkáromlás lenne amit írtam? Lehet. De mi mást tehetek, mikor csak veszítem sorra életem részeit, küzdéseim maradványait, létezésemnek értelmet adó részeket, és kapok helyettük újabb veszteségeket, csak az értelmetlenné tett életemet nem veszítem el.