Ateista gyász: nehezebb vagy könnyebb?

Elég közhelyes, de gondolj arra, hogy 'egy jobb helyre került', mivel ez tényleg így van. Ő már nem létezik, és már nem fáj neki semmi sem. Nincsen semmi gondja.

Amúgy nekem is lenne egy kérdésem:

Aki hisz a túlvilágban, az miért sír, ha meghal valakije? Úgy is találkozik majd vele. Tehát igazából senki sem gondolja úgy, hogy létezik halál utáni élet, csak sokan remélik. Ugye?

Márciusban halt meg a nagymamám.Itt élt velünk,a szívem csücske volt.Mindennap órákat lógtunk együtt.Imádtam.

Nagyon fájt az elvesztése,ez volt a legrosszabb ami valaha velem történt.

Mindenki mondogatta nekem hogy " az élet megy tovább,hidd el,sajnos ez az élet velejárója."

Gondolta magam miről beszél ez a sok bolond hogy mehetne az élet tovább,mikor egy olyan személy ment el aki szervesen az életem része volt.

Azóta eltelt 5 hónap(hihetetlen),és igazuk volt,az élet egyszerűen megy tovább.Az idő gyógyítja a sebeket.Természetesen hiányzik nagyon,de a fájdalom sokat enyhült.Már tudok róla úgy beszélni hogy nevetek. :)))

Szerintem vallásosként könnyebb lehet,hiszen ők úgy gondolják fognak még az elhunyttal találkozni(vallásos bnőm is ezt magyarázta).

Nincs más dolog,mint elfogadni az elfogadhatatlant,hogy a szeretett személy nincs többé,mert ilyen az élet,ez vele jár.Gondolj arra te 24 éven keresztül vele lehettél/ismerhetted,ilyen sokáig boldogíthattátok egymást.:)

19/L (ateista)

Csak a magam nevében tudok nyilatkozni. Nagyon erős hitű keresztény vagyok, nekem a túlvilági lét várása a realitás tárgyát képezi. Valakinek az elvesztése, hogy mennyire nehéz, több dologtól függ. Ha az illető idős volt, és hitét Jézusba helyezve zárta le a szemét, az is nehéz. Mi, fundamentalista keresztények abban hiszünk, hogy a halál Isten átka a bűn miatt. Meg lettünk váltva ebből az átokból. A teljes helyreállítás még várat magára, bár addig is rengeteg "előleget" kaptunk, és kapunk belőle. A Biblia mondja: mint utolsó ellenség, töröltetik el a halál. Ha egy ilyen személy meghal, tudom, hogy elköltözött, újra találkozunk, testünk is romolhatatlanságra lesz helyreállítva. Mégis a szemünk előtt van a fizikai elmúlás, ami bizony fájó dolog. Ha reményem is van, egyfajta haragot érzek ilyenkor, ami szerintem természetes. Ilyen gondolataim vannak olyankor, hogy én nem kértem, hogy bűnnel teli világba szülessek, ahol a halál uralkodik. Persze ez hamarosan múlik a remény miatt.

Ha valaki, akit szeretek, hívő is, de idő előtt hal meg, az nagyobb fájdalom. Hiszen el lett szakítva valaki, nem volt megbeszélve, semmi ilyesmi, csak derült égből a villám. Persze tudom, és hálát is adok érte, hogy ez is múlandó állapot.

Ha pedig olyan valakiről van szó, aki nem volt hívő, az valódi tragédia, annak fájdalma nem múlik. Ott azt tudom, hogy valakit végleg elvesztettem.

Ateistaként borzalmas a halált megélni. Amikor nagyapámat elvesztettem, még magam is ateista voltam. A koporsó leengedésénél anyám mondta: nincs többet nagypapa. Ez olyan szörnyűség, hogy amikor már több ilyet is átél az ember, akkor szerintem maga is a halált kívánja. Ateistaként az élet teljesen értelmetlen. Pillanatnyi örömök, azok is ritkán, aztán a halál. Ilyen "élet" nekem nagyon nem kéne, ha abban lennék biztos, hogy a hit hamis, és a materializmus az igaz, én tuti eldobnám az életet. Ám sziklaszilárd intellektuális alapokon nyugszik a hitem, és tapasztalati tényezőkön Isten munkája az életemben.

Egy kis filózás a végére. Amikor kezdett gyarapodni a tudás a világban, akkor ütötte fel fejét az ateizmus. Akkori információk alapján ez feltételezhető is volt, legalábbis az, hogy Isten nem kell ahhoz, hogy létrejöjjön a világunk. De akkor is csak feltételezésként állta volna meg a helyét, hiszen minden tudást birtokolni kell ahhoz, hogy az ember kijelentsen ilyet.

Új felfedezések jöttek, és ezek közül nagyon sok már ellene mond a korábbi materialista világképnek, és utal teremtőre, özönvízre, és bizonyítja Jézus feltámadását. Ez utóbbi számos fejes szerint mindig is bizonyítva volt. Jelenleg háború dúl, a hívők a tényeket lobogtatva el akarják érni, hogy verziójuk, mint lehetséges alternatíva, bekerüljön az iskolákba.

Személyes meggyőződésem, hogy korszakváltás zajlik. Tudom, hogy aki őszintén vizsgálja a tényeket, és legalább egy egyenletet meg tud oldani, az minimum arra a felismerésre jut, hogy nem lehet tárgyilagosan kijelenteni az ateizmust.

Ami viszont tény, hogy az ember a maga érzelmi okaiból szokta vizsgálni a dolgokat. Mind a hit, mind az aktív ateizmus a szívből indul. A passzív ateizmus valódi hitetlenség, az oka többnyire a tudatlanság, ahogy nálam is az volt. A hit nálam is szívben kezdődött. Az már egy másik történet, hogy egyik bizonyítékot fedeztem fel a másik után. Ez csak megalapozottá tette a hitemet.

Hiszem, hogy te is hitre tudnál jutni.

Te mint ateista biztos borzasztó hátborzongással tölthet el a folyton Bibliából beidézgetős válaszolók.

Ne borzongj most, kérlek, de leírom, hogy a zsidó hívőket és Krisztust is hogyan "érte a halál szele".

Ján11

"17. Elmenvén azért Jézus, úgy találá, hogy az már négy napja vala sírban.

18. Bethánia pedig közel vala Jeruzsálemhez, mintegy tizenöt futamatnyira;

19. És a zsidók közül sokan mentek vala Márthához és Máriához, hogy vigasztalják őket az ő testvérök felől.

20. Mártha azért, a mint hallja vala, hogy Jézus jő, elébe méne; Mária pedig otthon ül vala.

21. Monda azért Mártha Jézusnak: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.

22. De most is tudom, hogy a mit csak kérsz az Istentől, megadja néked az Isten.

23. Monda néki Jézus: Feltámad a te testvéred.

24. Monda néki Mártha: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor az utolsó napon.

25. Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él;

26. És a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt?

27. Monda néki: Igen Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, a ki e világra jövendő vala.

28. És a mint ezeket mondotta vala, elméne, és titkon szólítá az ő testvérét Máriát, mondván: A Mester itt van és hív téged.

29. Mihelyt ez hallá, felkele hamar és hozzá méne.

30. Jézus pedig nem ment vala még be a faluba, hanem azon a helyen vala, a hová Mártha elébe ment vala.

31. A zsidók azért, a kik ő vele otthon valának és vigasztalák őt, látván, hogy Mária hamar felkél és kimegy vala, utána menének, ezt mondván: A sírhoz megy, hogy ott sírjon.

32. Mária azért, a mint oda ére, a hol Jézus vala, meglátván őt, az ő lábaihoz esék, mondván néki: Uram, ha itt voltál volna, nem halt volna meg az én testvérem.

33. Jézus azért, a mint látja vala, hogy az sír és sírnak a vele jött zsidók is, elbúsula lelkében és igen megrendüle.

34. És monda: Hová helyeztétek őt? Mondának néki: Uram, jer és lásd meg!

35. Könnyekre fakadt Jézus.

36. Mondának azért a zsidók: Ímé, mennyire szerette őt!

37. Némelyek pedig mondának közülök: Nem megtehette volna-é ez, a ki a vaknak szemét felnyitotta, hogy ez ne haljon meg?

38. Jézus pedig újra felindulva magában, oda megy vala a sírhoz. Az pedig egy üreg vala, és kő feküvék rajta.

39. Monda Jézus: Vegyétek el a követ. Monda néki a megholtnak nőtestvére, Mártha: Uram, immár szaga van, hiszen negyednapos.

40. Monda néki Jézus: Nem mondtam-é néked, hogy ha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét?

41. Elvevék azért a követ onnan, a hol a megholt feküszik vala. Jézus pedig felemelé szemeit az égre, és monda: Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem.

42. Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem; csak a körülálló sokaságért mondtam, hogy elhigyjék, hogy te küldtél engem.

43. És mikor ezeket mondá, fenszóval kiálta: Lázár, jőjj ki!

44. És kijöve a megholt, lábain és kezein kötelékekkel megkötözve, és az orczája kendővel vala leborítva. Monda nékik Jézus: Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni.

45. Sokan hivének azért ő benne ama zsidók közül, a kik Máriához mentek vala, és láták, a miket cselekedett vala."

A halál a hívőknek is elmúlás. Ami szép volt eddig az elhunyttal, az vissza már nem jön, éveken, évtizedeken keresztűl nem láthatja a szeretett hozzátartozó, ki meghalt.

Én tudom, hogy feltámad az elhunyt. Amit te mesének vélsz, azt én tudom, hogy valóság. De attól még a halál számomra (éppúgy, ahogy Lázár családjának is) elmúlás, elvesztés, gyász.

Egy fontos különbség van viszont. Én egyetlen kérésemre az Atya meghallgatva enyhíteni és elmúlasztani tudja a gyászomat, és nem elképzelhető -ha akarom - hogy fél év elteltével is éppoly gyász keserítse a szívemet.

Üdv

Én azt gondolom, hogy hívőként könnyebb elfogadni a halált.

Ugyanakkor azt, amit az első írt, hogy nem is hiszünk igazán, mert sírunk, nem értem.

Ha valaki, aki közel áll hozzám, a Föld túlsó felére költözik és valószínűleg hosszú évekig nem fogunk találkozni, az is fáj, nagy eséllyel egy ilyen esetben is sírok. Pedig tudom, hogy találkozunk még, csak fáj, hogy nagyon soká és addig is nagyon távol lesz tőlem. A halál ugyanilyen, csak erősebben. Tudom, bízom benne, hogy még találkozunk, de nem tudom, hogy ez mikor lesz és addig sajnos nem láthatom őt, nem beszélhetek vele, nem ölelhetem meg, stb. És ez fáj.

Ugyanakkor mély tisztelettel tölt el, ha valakinél olyan sziklaszilárd hitet látok, amiről az egyik válaszoló is írt: amikor nyugodtan, a lélek további létezésének biztos tudatában megy el vki és így búcsúzik szeretteitől. Ilyen nekem II. János Pál halála. Nekem gyenge a hitem, de hinni akarok. Ő úgy ment el, hogy nem hitte, hogy Jézussal fog találkozni, hanem tudta. Ez örök példa lesz előttem.

02:32-nek

Erős ateista vagyok, nem tulajdonítok semmilyen értelmet a létezésnek, mert az egyszerűen kialakult a Földön található szervetlen anyagokból (a tudomány jelenlegi állása szerint). Ennek ellenére nem vagyok depressziós, nem látom akadályát, hogy boldog lehessek. És relatív annyira nem visel meg a halál mint mást. Véleményem szerint ez inkább személyiség kérdése mintsem hité.

Igazad van a tudás gyarapodása következtében jelent meg az ateizmus. Nézd meg milyen magas arányban találhatók ateisták tudományos körök ateisták, (amíg a börtönökben a rabok túlnyomó része hisz Istenben). Azt állítod, hogy minden tudást birtokolni kell ahhoz, hogy egyértelműen kijelentsük, hogy a világ létrejöhetett volna Isten, nélkül. Mi tagadás ezt elérni tényleg nehéz feladat. De futtassuk tovább a gondolatmenetet! Tehát minden tudást nem lehet birtokolni, ami nem lehetséges, ebből az következik, hogy Isten létezik. Ezek szerint Isten a tudomány hézagaiban él. Jellemzően azzal támadnak a hívők, hogyha valamit a tudomány nem tud megmagyarázni, akkor azt soha az életben nem is fogja tudni megmagyarázni, tehát Isten létezik. Had cáfoljak rá az utolsó állításodra! A hit tényleg a szívből indul ki sokszor. Kiskoromban még hittem is Istenben, de érdekeltek mindig is a természettudományok. Aztán ahogy telt az idő egyre több ismerethez jutottam. Eközben gondolkodtam és hosszú idő alatt jutottam el oda, hogy Isten bizony csak egy kitaláció. És ez nem szívből jött, hanem a jéghideg rációból.

Én nem látom miért okozna megkönnyebbülést ha valakivel találkozhatsz a túlvilágon. Az életedben ugyanúgy nem fogod látni. Talán jó érzést okoz, hogy az illető valami isteni tervben játszik szerepet, de ha humanista vagy (mint az ateisták nagy része), akkor ugyanúgy meríthetsz megkönnyebbülést abból a tudatból, hogy az illető emléke, hatása másokra, eredményei tovább élnek, és hozzájárulnak egy nagy egészhez.

A gyászban benne van annak a tudata, hogy valakivel különleges kapcsolatod volt, amilyen talán életedben soha már nem lesz. Ez felekezettől függetlenül fájdalmas. Előbb utóbb az ember talán új kapcsolatokat és célokat amik hasonlóan tartalmasak, de a megismételhetetlenség akkor is olyasmi amit idő kell feldolgozni.

Én körülbelül annyi idős voltam mint te amikor először veszítettem el így valakit, de furcsa módon nem sírtam a temetésen. Sokkal jobban aggódtam hogy mennyire viseli meg a dolog azokat akik éltek. Talán azért mert az illetőnek szerető és életképes családja volt és nem kellett félni hogy az ember jobban látta a folytonosságot, hogy nem kell félni hogy amit elért az semmivé válik? Vagy mert elég régóta ismertem hogy ne legyen bennem annyi megbánás azok miatt a dolgok miatt amiket nem tettem meg? Nem tudom.