Monoteizmus, Antropomorfizmus elutasítása! KERESZTÉNYSÉG VS. ISZLÁM?

Szentháromság (lat. Trinitas Sancta): az egy, élő és igaz Isten misztériuma: Atya, Fiú és Szentlélek, három személy egyetlen lényegben. A lét szempontjából mindenek kezdete, az ősforrás, az Alfa, ugyanakkor a vég is, mindenek célja, beteljesedése, az Ómega. A megismerés szempontjából abszolút misztérium: teremtett lény számára kimerítően soha meg nem ismerhető. A Szentháromság a kereszténység központi hittétele, mert Isten a kinyilatkoztatásban ezt mondta ki magáról mint legbensőbb igazságot, s ebben benne van belső életének kitárulása is az ember felé. A többi misztériumnak is ez az alapja, hiszen pl. nélküle a megtestesülés sem lenne érthető. - 1. A Szentháromság misztériumának teol. értelmezésénél alapjában figyelembe kell venni a következőket: a) Negatíve tudnunk kell, hogy a Szentháromság titkához nem vezet út a vallástörténetből. Igaz, több vallásban mutatkoznak hármasságok, de azok az istenségek hármas csoportjai v. a term-ben található hármasság utánzatai. Ugyanígy nem vezet a Szentháromsághoz út a filozófiából sem. A Szentháromság nem a lét dialektikus magyarázata, ahogy a német idealizmus próbálkozott (tézis, antitézis, szintézis). E dialektika már a háromság titkából kiinduló fil. eszmefuttatás volt. - b) Pozitíve azt kell tudnunk, hogy a Szentháromság kinyilatkoztatásával Isten a maga legbensőbb létmódját tárta föl az ember előtt, s ezzel megkaptuk a kinyilatkoztatás teljességét. Isten feltárta a maga páratlan életét, ahogyan örök létében valóságosan él. A Szentháromság tehát nem példabeszéd: az Atya, a Fiú és a Szentlélek három valóságos személy_ egymástól különböznek, de úgy, hogy lényegük egy és oszthatatlan marad. A különbséget a reláció, a személyes kapcsolat adja meg, nem a létbeli különbözőség. Isten azzal tárta föl atyaságát, hogy elküldte a vele egylényegű Fiút és az ugyancsak egylényegű Szentlelket. - Szem előtt kell tartanunk, hogy Isten a maga Szentháromság voltát nem csak szóban közölte, nem puszta verbális magyarázatot adott róla, hanem üdvtört. folyamatban és eseményekben mutatta meg. E folyamat kezdete az ósz-i kinyilatkoztatás, beteljesedése Jézus Krisztus. Az ÓSz-ben Isten úgy mutatkozott meg, mint abszolút transzcendens örök szellem, mint teremtő, mint a tört. ura és az erkölcsi élet bírája. De éppen transzcendenciája miatt csak jelképekben közeledhetett az emberhez. Ilyen jelképek: Jahve angyala, Isten lelke, szó, bölcsesség, messiás. Isten lelke képviseli a teremtő erőt, amit szava hajt végre, s amit bölcsessége vezet. Ezek néha már megszemélyesítve is előfordulnak, de azért az ósz-i kinyilatkoztatás alapján még gondolni sem lehetett a Szentháromság titkára. Csak az ÚSz-ből visszatekintve látjuk, hogy volt bizonyos hasonlatosság az ottani megszemélyesítések és a valódi személyek között. - A Szentháromság titkának kinyilatkoztatása az úsz-i üdvrendben történt meg. A kiinduló pont a szövetségek Istene, aki egy és mindenható. Jézus Krisztus Őt nevezi Atyának, aki neki különleges módon atyja, de atyaságát kiterjeszti az emberekre is. A döntő újdonság az, hogy Jézus ezzel az Atyával szemben úgy viselkedik, mint a Fiú, aki ismeri őt, tőle jött, tőle kapta tudását és hatalmát, életével őt dicsőíti meg, s olyan szoros egységben van vele, hogy egynek mondhatja vele magát. Saját istenségét azzal igazolja, hogy föléje helyezi magát az ósz-i törv-nek, csodákat tesz, bűnöket bocsát meg, hitet követel és mint törv-hozó saját nevében beszél: „én mondom... én vagyok". - A Szentlélek istenségét is kifejezetten tanítja az ÚSz. Ő nem valamilyen isteni erő, amely lélekben működik, hanem mint Isten Lelke, ő fejezi ki Istent, mint a mi üdvösségünket (Lk 4,18; Tit 3,5; 1Kor 12,4). Őt a Fiú küldi az Atyától v. az Atya küldi a Fiú nevében (Jn 14,26; 15,26), neki tehát mindkettőhöz személyes kapcsolata van, s léte belenyúlik az örökkévalóságba. Vagyis a Fiú és a Szentlélek földi megjelenése előtt létezett (praeegzisztencia). Isten tehát örök létében Szentháromság. Erre utalnak azok a szentírási helyek, amelyek az egy Isten valóságának fönntartása mellett a 3 személyt egymás mellett említik, mint létező és működő valóságot (Mt 26,19; Lk 24,49; Jn 14,16; 15,26; 16,7-10; ApCsel 2,37; Róm 5,1-5; 1Kor 12,3-10; 2Kor 13,13; Gal 4,6 stb.). Az ÚSz maradék nélkül kifejezi az egyistenhitet (monoteizmus), és szemben áll mindenféle politeizmussal, ugyanakkor a Fiú és a Szentlélek létét nem úgy állítja elénk, mint valami közbeeső, elmosódott fogalmat, hanem mint Isten igazi valóságát. Ebből látszik, hogy magát a fölfoghatatlan titkot akarja kifejezni. Isten a maga világfölöttiségében és teljességében úgy létezik, hogy benne sokkal több a létgazdagság, mint amit a teremtett rend kifejezhet. De utalások vannak arra, hogy mi egy a 3 személyben és mi a különböző. A Fiút határozottan megkülönbözteti a teremtménytől, a szolgától (Mk 12,1-12), ő az Isten örök Szava (Jn 1,1), teljes képe (2Kor 4,4; Kol 1,15), dicsőségének kisugárzása (Zsid 1,3). A Szentlélek olyan személy, akiben Isten szeretettel közli magát, azért ő az abszolút ajándék az ember számára (Róm 5,5; ApCsel 2,38). - 2. A dogmatika elénk tárja a misztérium teol. földolgozását. Az Egyh. és a teol. igyekezete az volt, hogy tartsa magát az ÚSz kijelentéseihez: egy Isten van, s ez az Isten Atya, Fiú, Szentlélek. A 3 név igazi személyes valóságot fejez ki. Olyan teol. megoldást kellett keresni, ahol megmarad az abszolút egység, de kifejezésre jut a személyek valóságos különbsége is. - 3. A Szentháromság-eretnekségek (téves értelmezési próbálkozások), vagy az egységet hangsúlyozták annyira, hogy a 3 személyből csak a név, ill. valamilyen megjelenési forma maradt (modalizmus, szabellianizmus, patripasszionizmus); vagy a Fiú és a Szentlélek Atyaistennek való alárendeltségét hirdették (monarchianizmus, szubordinacionizmus); ismét mások kitértek a misztérium elől, s azt állították, hogy a Fiú és a Szentlélek csak teremtmény (arianizmus). - 4. Az igaz értelmezés csak az lehetett, amely a misztériumon belül kereste az egységet és a hármasságot. Itt kétségtelenül nagy szerepet játszott az Atya és a Fiú neve, továbbá a Logosz (Szó, Ige), amelyek fölhívták a figyelmet arra, hogy különbséget kell tenni az abszolút lét és a relatív lét között. Isten maga az élet, a tevékenység, de benne semmi új nem keletkezik, ő nem változhat. De ha a Fiú az ő Szava, aki egy vele, akkor bizonyára saját magát mondta ki benne. Ebbe a szóba belefoglalta egész lényegét, hiszen mint végtelen szellem egészen ismeri és ki is mondhatja magát. A kimondott szó tehát vele egylényegű, őbenne marad, mégis szembenáll vele, mint a kimondott a kimondóval, mint a Fiú az Atyával. A személyeket tehát csak az eredetből fakadó szembenállás különbözteti meg, de maga az isteni term., a lényeg ezzel nem osztódik meg. Az Atya tehát úgy szüli a Fiút, hogy egész lényegét közli vele, nem pedig valamit ad önmagából. Istennek ehhez a belső életnyilvánulásához meg kellett találni a megfelelő kifejezést. Ami egy és közös a 3 személyben, az a lényeg (gör. ouszia, lat. essentia) és a természet (phüszisz, natura), ami pedig 3, az a személy (hüposztaszisz, persona). Az Atya és a Fiú egylényegűségét 325: a niceai zsinat mondta ki az arianizmus ellen; a Szentlélek istenségét 381: az I. konstantinápolyi zsinat mondta ki dogmaként. - Meg kell azonban jegyeznünk, hogy amikor a gör. atyák az egyes személyekre a hüposztaszisz szót alkalmazták, nem abban az értelemben tették, ahogy mi ma a személyt fölfogjuk. Mai fogalmunk szerint „a személy külön, zárt, öntudattal rendelkező egyed". Istenben azonban csak egy öntudat van, nem három, s ezt az egyet birtokolja az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Az Atya a maga atyai módján birtokolja, vagyis úgy, ahogy közli a Fiúval, a Fiú pedig úgy, ahogy az Atyától kapja a kimondásban ill. szellemi nemzésben, a Szentlélek pedig úgy, ahogy az Atya és a Fiú végtelen szeretetben egynek tudják magukat. A gör. hüposztaszisz tehát csak a valóságot, a másiktól való különbséget akarta jelenteni. Így a 3 személy, bár az eredetből folyó szembenállás miatt egymástól valóságosan különbözik, befelé mégis teljesen nyitott, hiszen ugyanaz a lényegük és egész isteni életük. Ezt a teol. úgy fejezte ki, hogy a személyek egymásban vannak és kölcsönösen áthatják egymást. Ahogy Krisztus mondja: „Amint te, Atyám bennem vagy s én benned..." (Jn 17,21). Azért ahol egy személy jelen van, ott van a másik is, s kifelé a 3 személy mint egyetlen ok működik (perichorészisz). - 5. A személyek különbözőségét és egymáshoz való viszonyát a háromsági eredés magyarázza. A Fiú születik az Atyától, a Szentlélek pedig az Atyától és a Fiútól (v. az Atyától a Fiú által) származik. Hogy ilyen eredés van, azt az Atya és a Fiú neve mutatja. Az atyaság a nemzés megjelölése, a fiúság a születésé. A Szentlélek származására közelebbi adat nincs. A gör. genneszisz, 'nemzés' és az ekporeuszisz, 'származás' különbségét már a kappadókiai atyák kifejtették és Szt Ágoston is ezt vette át. Az Atya az eredet nélküli ősprincípium az isteni életben, a Fiú tőle születik, de ezt a nemzést és születést az örök végtelen szellem változatlanságában kell elgondolnunk. Amennyiben a Fiú egyúttal a Szó, a Logosz, az Atyától való születését a szó megfogalmazásának képében kell gondolni. Az Atya öröktől ismeri magát, semmi sincs lényegében, amit föl ne fogna, azért egyetlen örök Szóban ki tudja magát mondani, úgy, hogy a Szó őbenne marad és egészen őt tükrözi. Mégis ő a kimondó, a Fiú pedig a kimondott Szó. De mivel ez a kimondott Szó az Atya tökéletes képe és benne van az egész isteni lényeg, azért származását lehet születésnek mondani. Mivel a megismerés az értelem munkája, azért mondhatjuk, hogy a Fiú születése értelmi tevékenység útján jön létre. - A Szentlélek származására a Szentírás kevesebb adatot tartalmaz. Amikor azonban őt Léleknek és Szentnek nevezi és üdvrendi elküldésében ajándéknak mondja, ezzel utal arra, hogy az ő származását a másik szellemi képesség, az akarat működésében kell keresni. Az akarat nem képet hoz létre a megismert tárgyról, hanem birtokolni, szeretni akarja, mert értéknek, jónak tartja. Az Atya önmaga megismerésében kimondja magát, s ebben tükröződik az ő képe, azért végtelen szeretettel irányul rá, s a Fiú ugyanazzal a szeretettel tekint vissza az Atyára. Ez a kölcsönös szeretet egyetlen aktus, hiszen az Atya és a Fiú ugyanazt a lényeget birtokolja. A szeretet olyan eleven, hogy él mint személy, mint Szentlélek. Mivel a Szentírás a Szentlelket az Atya lelkének (Róm 8,9) és a Fiú lelkének mondja (Róm 8,10), azért mindkettővel megvan a származási kapcsolata. Azért mondhatjuk, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik, de nem mint két elvtől, hanem mint egytől. Minden származás őselve az Atya, tőle származik elsődlegesen a Szentlélek is (Jn 15,26). Az Atya a nemzésben az egész lényegét átadja a Fiúnak, azért minden, ami az Atyáé, az a Fiúé is (Jn 16,15). Amikor az Atya a nemzésben saját lényegét közli a Fiúval, a lényegét úgy adja át, ahogy benne van a Szentlélek lehelése is. Az átadással sem a lényeg, sem a származtató képesség nem kétszereződik meg, ezért kell mondani, hogy a Szentlélek úgy származik az Atyától és a Fiútól, mint egyetlen életelvtől. Tehát semmi összetettség sincs benne, s ő is ugyanazt az egyetlen isteni lényeget birtokolja, mint az Atya és a Fiú, de a lehelés miatt megvan a származási szembeállás az Atyával és a Fiúval, azért különbözik tőlük. Innen magyarázható az is, hogy nincs több származás és nem is lehet. Isten a maga örök szellemi életgazdagságában Szentháromság, s ez az ő léttörvénye. Ahogy szükségszerűen létezik, úgy szükségszerűen Szentháromság is, és ez őbenne az élet végtelen gazdagsága. A Szentlélek származásának módjában különbözik a Fiútól, azért tulajdoníthatunk neki már üdvrendi megnyilatkozást is. - 6. - A személyek valóságának megértéséhez még figyelmet kell szentelni a köztük levő relációnak, viszonynak. A teremtett dolgokban a viszony utólag keletkezik: egy ember apává válik, ha fia lesz, s ez az apaság járulék, nem azonos a lényeggel. Isten azonban nem volt előbb és nem utólag nemzette a Fiút, hanem öröktől fogva, ahogy szükségszerűen ismeri és kimondja magát. A Szentháromságban az igazi titok az, hogy az Atyában a Fiúra vonatkozó reláció nem járulék, hanem befelé azonos a lényeggel. Itt tehát „létező relációval” találkozunk, s ebben áll a személyek valósága. Az atyaság mint reláció szembenéz a fiúsággal, tehát különbözik tőle, ugyanakkor egyik sem különbözik magától az isteni lényegtől, tehát a személyek különbözősége nem osztja meg az istenség egységét. Tehát az abszolút létnek és a relatív létnek csodálatos egységével és gazdagságával találkozunk, ami a teremtett világban nem fordul elő. Ez az abszolút szellem belső törv-e és létmódja, aki ismeri és szereti magát, s a 3 én szembenállása adja a benső öntudatot és boldogságot. Ezért Isten elég önmagának, s a teremtésben nem saját létének kiegészítése vezette, hanem inkább az, hogy megossza létét és boldogságát teremtményeivel, s így önmaga előtt is megdicsőüljön, mint irgalom és szeretet.