Тi hogy éltétek meg a rendszerváltást, illetve az utána következő időszakot?

Én 91-ben születtem, apukám vállalkozó volt, viszonylag jól ment nekünk, vagyis tök egyszerűen éltünk, de mindenem megvolt. (Ezért sem értem manapság mi ez a hype, hogy a gyereknek mindenből a legdrágább kell, különben nyomorban él, na de ez egy másik történet.)

Apám néha emlegette, hogy hogy hívták rendszerváltás előtt az utcákat, pl a Fürts Sándor utca a mai Tátra utca, a Rajk László a Pannónia, stb. Emlékszem még a telefonkártyákra, meg hogy mekkora dolog volt, amikor megvettük az első video lejátszót, meg a VW Passatot családi és egyben munka autónak. Gyakran kölcsönöztünk videokazettát is, minden ünnepre azt is kaptam ajándékba, tökre örültem neki. Még filmes fényképezőgépe volt mindenkinek, mindig nagyon vártam hogy hogy milyenek lettek az előhívott képek. Jó tévéműsorok mentek, pl Szerencsekerék, meg a Kósa L Adolf társkeresős műsora, a Micimackót meg együtt néztem a szüleimmel, őket még jobban is érdekelte, mint engem. Meg még emlékszem a Dobó Katás Pepsi reklámra is XD Kinder tojás figurákat is gyűjtöttem, apám egyik haverjával cserélgettem őket, meg néha vittek a szüleim a Mekibe, a Happy Meal játékokat is gyűjtöttem.

Nem tudom mennyire releváns a válaszom, de én nagyon szerettem a 90'es években gyerek lenni :D

Én 1973-ban születtem, gimnazista voltam a rendszerváltáskor.

Egyszerűen döbbenetes volt látni azt a változást! Bementünk a gimnáziumba a szocializmus idején, amikor az igazgató még büszkén vállalta, hogy ő az MSzMP Megyei Bizottságának tagja. Mire kijöttünk a gimnáziumból, már papokkal kellett egyeztetnie a hitoktatás megszervezéséről. :-)))

A rendszerváltás után viszont pokoli szegénység következett. Nekem az egész kamasz- és fiatalkoromat végigkísérte a megállíthatatlan infláció. Hogy hiába keresel ma jól, az holnap már kevesebbet fog érni. Hogy hiába van ma megtakarításod, mire szükséged lesz rá, aligha fogja fedezni a céljaidat. A bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság, a rengeteg csődbe ment gyár, a munkanélküliek tömegei - iszonyú volt. És csak egyre jöttek-jöttek a megszorítások, a középréteg meg rettenetes küzdelmet vívott, hogy ne csússzon le a nyomorszintre.

67-es sorozat vagyok. Éppen csak leszereltem, - két éve dolgoztam, de ez sem volt egyszerű történet, mert mire leszereltem, már elkezdődött a jelenség, hogy nem vett vissza a bevonulást megelőzően engem foglalkoztató cég. Lehettél bármilyen jó munkaerő, elkezdték a tömeges leépítéseket! Azután feloszlott a Varsói Szerződés, - amely (a fiatalok kedvéért írom,) egy katonai tömb volt és feloszlott a néhai Szovjetunió, amely a két egymással szemben álló és folyamatosan egymással hadakozó ideológiai, ill. katonai tömb közül annak a tömbnek volt a vezető állama, amelyhez a Magyar Népköztársaság is tartozott. Az állam mindenáron pénzt akart "csinálni", ezért bármibe belement, amiből ez lehetséges volt. Igaz, hogy nem 20 perces volt ez a folyamat, de az EU elkezdte lengetni - később kiderült, több évtizeden keresztül - a csatlakozás lehetőségének szalonnáját egy pecaboton a sok elvakult, elhülyült barom előtt, akik ezt két pofára kajolták. Eredmény: a gazdasági tömb számára konkurenciaként még számításba vehető összes céget eladták, felszámolták, az árát meg - vígan megyünk tönkre, - felélték kedvenc politikusaink és a holdudvaraik. A külföldi felvásárlók pedig az első adandó alkalommal és kifogással bezárták a számukra veszélyforrást jelentő cégeket, majd tenyerüket elégedetten összecsapva kivonultak a bejövetel lendületével és még kifacsarható profittal a zsebükben. Az emberek többsége azóta is bizonytalanságban tengeti az életét. Az EU az agyagos földig tönkre tetetett mindent az itt élő politikai elittel annak érdekében, hogy gazdasági helyzetbe hozza magát és amikor már kedvezőek voltak számára a feltételek, nagy kegyesen megengedte a csatlakozást, hogy az ilyen balek országok felvevő piacaira újra tudja építeni a saját romjait. Az oktatás sikeresen leépítette az érettségit az általános iskolai képzettség szintjére, a főiskolait az érettségi, az egyetemit pedig a főiskolai szintre, - ma már nem is tekintenek emberként arra, aki nem ellik ész nélkül vagy nincs 35 diplomája és 72 felsőfokú nyelvvizsgája. Így lehetséges az, hogy nem ritka a diplomás ember egy takarító cég tevőlegesen takarító alkalmazotti körében. Idő közben beköszönt hozzánk a számítástechnika is: már ahhoz is kilométer hosszú azonosítót kell bepötyögni, hogy ne a nyilvános WC előtt tojd össze lehetőleg magadat. Aki teheti, gépesít és a gépek által termelt profitot lapátolja ki/át a banXámlájára, - mert a gépeket "csak" feltölteni, karbantartani, felprogramozni kell, 7/24-ben termeli a profitot, nem betegszik meg, nem pofázik vissza, nem dohányzik napi N alkalommal, nem beszélget és nincs béremelési igénye. Profit zsebre, emberek a szabadban - és mindenki boldogan él, amiből sikerül neki. Ezért is van az, hogy a szélhámosság egyre nagyobb méreteket ölt.

A kérdéses időben a fiatalok klubokban, diszkókban, játéktermekben, biliárd termekben, élő zenés presszókban élték általában a társasági életüket. Kevés olyan volt ezek között, amelyek nem a lehúzásról szóltak, - speciel, ferdén néztem arra a klubtulajdonosra, aki 15-20-szoros haszonnal adott túl a klubjában a kétes eredetű alkoholon, üdítőn, cigarettán, visszafogott stílusú élelmiszeren, de a "B opció" az volt, hogy nem mentél oda. A középső korosztály sima presszókba, talponálló kocsmákba járt, ahol hasonló volt a helyzet, mint a klubokban, - csak durvábban pancsolták az "italokat". Budapest belvárosa gyakorlatilag egy összefüggő szarfolyammá változott a kora esti órákba, - az 50-100 méterenként megtalálható talponállók környéke tele volt emberi és kutya szarral, ill. hányással és húggyal, - csak a legmegfontoltabbak élték túl az estéket anélkül, hogy elcsússzanak egy ilyen csomagon vagy maguk is hányjanak egyet valamelyik sötétebb zugban. Menet közben jelentősen szűkítették a játékgépek üzemeltetési feltételeit és a pancsoldákat is ellehetetlenítette az adóhatóság, - meg is látszik a belvároson annak ellenére is, hogy még mindig sokan nem szedik fel a drazsét a négy lábon járó szartelepítők után. 1993-ig egy amatőr együttesben játszottam, így számos olyan helyen megfordultam, ahol volt igény az élő zenére. A könnyűzenei életben eléggé nagy volt a posvány, sok volt a sikeres s a sikertelen kísérlet, sok tehetséges, zenével foglalkozó ember és társulat vérzett el azért, mert nem volt elég anyagi forrása, hogy ismertebbé tehesse magát. Nem árulok el titkot, hogy a kor szponzorai eléggé gátlástalan stílusban képzelték el és valósították meg a biztos megtérülés fogalmát, - ha belefolytál egy ilyen szerződésbe, akkor még arról is papírokat írattak alá veled, hogy hová, milyen időközönként, milyen állagú, színű, szagú rémes krémest pakolhatsz ki magad után. A szervezett bűnözés és a zavarosban halászók egyaránt képviseltették magukat a szórakoztató iparban - és ez alól a könnyűzenei klubélet sem volt kivétel. Például voltam olyan helyen is fellépni, ahol senkit nem bántott senki, de a helyi keresztapa legényei tartották fenn a rendet, - mert rendőrt 30 kilométeres körzetben, fényképen sem találtál volna, ha szükség lett volna az intézkedésére.

Általában véve pedig a legtöbb ember nehezen viselte azt a bizonytalanságot, amelyet az itt élő emberekre szabadított a hirtelen jött szabadság. A szabadságot egyre szélesebb rétegek kezdték el úgy értelmezni, hogy mások kárára is azt csinálnak, amit éppen jónak látnak - és ehhez elsőként az Antall-kormány nagyon ideális szövetségesnek tűnt. Mindenki ügyeskedett, variált, kombinált, machinált, kétes eredetű pénzeket kezdtek el felhalmozni, kimenteni az emberek. Sok olyan ember van, aki a mai napig abból gazdagodott meg, hogy a zavarosban halászva ügyeskedett a kilencvenes években, miközben az általuk átvert emberek meg "mentek a mocsárba", egyre lejjebb és lejjebb.