1945-ben Japán a két atombomba, vagy a Szovjet-hadüzenet miatt adta meg magát?

Hadüzenet. A szovjetek és a japánok semlegességi egyezményt kötöttek, ami 1941 április 13 - 1946 április 13-ig volt érvényben. Amikor ledobták a 2 bombát már néhány vezető akkor is fontolgatta a megadást, de legtöbben csak feltételekkel, hogy a hódítások egy részét legalább megtarthassák, de sokan a háború folytatása mellett voltak. Amikor 1945 április 9.-én a szovjetek megtámadták Mandzsúriát, és napok alatt szétverték a Kwantung-hadsereget az volt az utolsó döfés. A japánok reménykedtek, hogy a szovjetek betartják az 5 éves szerződés valamint abban is, hogy közvetítenek az USA felé, de ezzel minden remény szertefoszlott még egy kompromisszumos békére is.

Elég belegondolni, Tokiót úgy lerombolták a gyújtóbombákkal, hogy többen meghaltak ott, mijt a 2 atombombától összesen, sőt azért nem dobták pl Tokióra az atomot, mert ott már fel sem tűnt volna, viszonylag ép városokon akarták tesztelni őket. A városaik szétbombázása után sem adták fel, az atom után sem tették volna, főleg ha látják, hogy nem jön a 3.bomba napokon belül. Ahogy tudom havi egyet tudtak gyártani az USA-ban.

Ez egy roppant vitatott téma 1945 óta. A történelemkönyvekbe persze belevésték, hogy CSAKIS. AZ. ATOMBOMBA. MIATT!! mert ez volt az akkori amerikai propaganda, amivel telekürtölték a sajtót. Ez az egyik leggyakoribb téveszme a második világháborúval kapcsolatban. Van még egy pár ilyen, például hogy Sztálingrádnál Göring ígérte meg felelőtlenül, hogy el tudják látni a 6. hadsereget a levegőből (nem tett ilyen ígéretet), vagy hogy 1940-ben a németek egyszerűen megkerülték a Maginot-vonalat, mert az csak a belga határig tartott, és ott nem volt semmilyen védelem (nem igaz, mert csatlakozott a belga erődvonalhoz, ami még erősebb volt).

Az atombombák önmagukban valószínűleg nem okozták volna a háború végét. Valóban szörnyű fegyverek, de akkoriban még egyrészt nem volt ismert, pontosan mire képesek, másrészt hagyományos fegyverekkel is hasonló, ha nem nagyobb pusztítást tudtak végezni. Lásd például Tokió felperzselését napalmbombákkal, ahol több áldozat volt, és nagyobb volt a kár is, mint akár Hirosimában, akár Nagaszakiban. Az amerikaiak szeretik elhinni, hogy ezzel győztek, pedig nem így volt. A japánok felkészültek a szigeteik védelmére, és eszük ágában sem volt feladni, csak mert pár százezer civil pernyévé égett. Akkor már ez napi esemény volt. Persze nem volt érdektelen, de korántsem látták annyira súlyosnak, hogy ezért feladják a szigeteiket egy idegen hódítónak.

A szovjet hadba lépés és Mandzsúria lerohanása sokkal többet nyomott a latban. Az volt ugyanis a egyetlen terület, ahonnan Japánt még üggyel-bajjal, de el tudták látni némi nyersanyaggal és élelemmel. Ráadásul ezzel megjelent annak kockázata is, hogy nem az amerikaiak, hanem a szovjetek szállnak partra Japánban, és akkor bizony az önálló államiságuknak is jó eséllyel vége lesz. A Kuril-szigetek már ekkor is szovjet kézre kerültek.

Így aztán Hirohito császár a háború befejezése mellett döntött, és inkább az amerikaiakat választotta, ha már muszáj. Utólag tudjuk, hogy ez valóban jobb döntés volt.

Is-is. Mindkét tényező együttesen vette rá a japánokat, hogy megadják magukat.

1945-ben már teljesen tisztában volt a japán vezérkar azzal, hogy elvesztették a háborút. A cél ekkor már nem az volt, hogy megnyerjék a háborút, hanem hogy ne feltétel nélkül kelljen megadniuk magukat. A japán vezérkar attól félt, hogy az amerikaiak kivégzik vagy eltávolítják a császárt, illetve abban bíztak, hogy egy esetleges feltételes kapitulációval a vezérkar megúszhatja a felelősségrevonást.

Ekkora már a japán nép szinte minden része háborúellenes volt, a többség a császár rituális öngyilkosságát, de legalábbis a lemondását követelte. Ez alól csupán a hadsereg és a haditengerészet tisztjei voltak kivétel. Ezt természetesen az amerikaiak és a szovjetek nem tudták, ők azzal számoltak, hogy a japán nép úgy fog küzdeni otthon, mint ahogy azt tették a csendes-óceáni szigetvilágban, de erre igen alacsony volt az esély.

A két atombomba és a szovjet hadüzenet után a császár már egyértelműen a miharabbi feltétel nélküli megadást preferálta, de a vezérkar még mindig megosztott volt. Végül egy sikertelen császárellenes puccskísérlet után a császár stabilizálta a hatalmát, és a japánok megadták magukat.