Kíváncsi lennék külföldön élő magyarok véleményére a többi nemzetről?

Szerintem ez nem elsősorban a nemzettől függ, hanem az egyéntől.

Budapesten születtem és éltem huszonkét éves koromig, azóta éltem Angliában, Spanyolországban és Japánban másfél-két hónapokat (ami nem sok, de elég ahhoz, hogy jobban beleláss az adott társadalomba és kultúrába), illetve Olaszországban voltam félév Erasmus-on, majd ugyanabba a városba költöztem ki két évvel ezelőtt. (Nem felvágás, kontextusként írtam le, hogy honnan vannak tapasztalataim.)

Mindegyik országban ki tudtam alakítani egy szoros szociális kört, mindenhonnan lettek jó barátaim (az már más kérdés, hogy sajnos nem mindenkivel tudok személyesen is találkozni olyan gyakran, mint amennyire szeretnék). Nagyjából fele-fele arányban van a helyi és a hozzám hasonló külföldi barátok aránya. A fontos dolog, hogy kezdeményezni kell és szerintem ettől félnek sokan: megtenni az első lépést, és ha mindenki fél megtenni az első lépést, akkor mindenki marad egyedül a helyén. Sokan félnek az elutasítástól, ami bizonyos szempontból érthető, de többnyire alaptalan félelem.

A politikai helyzet nagyban befolyásoló tud lenni, de amennyire én látom, az emberek próbálnak nem foglalkozni ezzel a mindennapi életük során. Viszont érezhető, amikor változás van. A szavazás hetére én is visszamentem Budapestre és érezhetően megkönnyebbült mindenki vasárnap, illetve a rendszerbontó koncertnek is volt egy társasági érzete. Ilyenek (jó és rossz értelemben) minden országra jellemzőek.

Februárban kint voltam Londonban egy barátomnál és az ő barátaival mentünk mindenfele. Végig jókedélyű, könnyed volt a hangulat, aztán egy sörözés alkalmával szóba került a politika és nagy egyetértésben szidták Keir Starmer-t (jogosan, én is lenézem), ami rontott a hangulaton, de aztán elmentünk dartsozni, és már megint megvolt az oldott hangulat. Ha felmerül egy ilyen téma, akkor igen, dühös az ember, de a többség nem hagyná, hogy az rányomja a bélyegét a mindennapjaira.

Rengeteg a befolyásoló tényező, de szerintem mindig az adott személyen fog múlni az ilyesmi, legalábbis nagyrészt biztosan.

25/N

#3

Nekem Budapesten is jó életem volt, mindig is voltak barátaim, több magyar barátommal a mai napig szoros a kapcsolatunk (a legrégebbivel első osztály óta legjobb barátok vagyunk), csak sajnos személyesen nem találkozunk annyit, mint amennyiszer szeretnénk.

Korosztálytól is függhet a dolog. Mire én megszülettem, pláne felnőttem, a kommunizmus már a múltba tartozott, de aki ebben nőtt fel, arra nyilván a mai napig hatással lehet. Viszont ez is egyénfüggő. A szüleimnek kevés, de nagyon jó barátja van, akárcsak a nagyszüleimnek. Egyedül a nagybátyám az, akinek szinte semmilyen szociális élete nincsen, de az garantáltam nem a kommunizmus miatt volt.

(#1)

#5

Nekem mindenhol ugyanolyan könnyű volt, de ez én vagyok. 🤷🏻‍♀️

(#1, #4)

Felvidékiként mondom, nálunk is jelen vannak ugyan azok a problémák mint Magyarországon.

De nálatok Magyarországon történt valami a néplélekkel, amit én nem tudom mikor történt, vagy hogy mikor, de néha úgy érzem annyival negatívabbak és pesszimistábbak vagytok nem csak tőlünk felvidékiektől, de a székelyektől, a kárpátaljaiaktól, a vajdaságiaktól és a délvidékiektől is minden téren, hogy olyan mintha nem is egy nép lennénk, hanem csak egy nyelvet beszélő népek.

Mindenben a rosszat látjátok, mindenkiben az ellenséget keresetik, fideszes meg az ellenzéki nem fér egymással, ateista meg a hívő nem fér meg egymással, jobboldali meg a progresszív nem fér meg egymással, a fradis meg az újpesti nem fér meg egymással, számomra ez érthetetlen.

Aki máshogy gondolok mint te, az csakis azért lehet mert ostoba vagy gonosz vagy mindkettő - ez a magyarországi magyarok mentalitása SAJNOS. Kinek nem inge…

Biztosan állíthatom nektek hogy a "kommunizmus"-nak semmi köze nem volt a barátkozási hajlandósághoz. A 80-as évekről tudok nyilatkozni, akkoriban (tizenévesen) nagyon könnyű volt akár csehszlovákokkal, akár keletnémetekkel haverkodni, a lengyelekről nem is beszélve, akik kifejezetten kedvelték a magyarokat. Amúgy meg a 2000-es évek elején még Magyarországon laktam, nagyon széles baráti köröm volt, úgyhogy nekem eléggé furán hangzik ennek a témának a politikához kapcsolása, senki nem méregette hogy mi a pártpreferenciád. Most külföldön lakom, itt is épp csak a választások és Tisza győzelme miatt kaptam néhány politikai kérdést mostanában.

Amit viszont problémásnak látok manapság "az emberi kapcsolatokban" mindenhol, az nem a politika, hanem az internet szerepe, főleg a tizen- és huszonéves korban. Túlságosan is előítéletesek lettek a fiatalok, mivel a közösségi platformokon, társkeresőkön tálcán kapják a profilokat, amin mellesleg mindenki megad magáról valamit ami vagy igaz vagy nem, a fotók meg pláne agyon vannak manipulálva. Aztán így eleve kizárnak egy csomó értékes embert a személyes ismerkedés során.

Lehet hogy kicsit "boomeres" nézőpont ez, de ha nem így lenne, akkor a statisztikák nem azt mutatnák lassan már a fiatalok fele magányos és nem hogy a párválasztás, de még a sima barátkozás is gondot okoz nekik.

Nekem vannak tapasztalataim. Bár hosszú távon nem éltem sehol. De több helyen voltam dolgozni. Vagy épp több helyen töltöttem el hosszabb időket. És több nyelven beszélek folyékonyan. Egy társasági ember vagyok. Ezért több helyen vagy próbáltam barátokat szerezni vagy legalábbis megfigyeltem a mentalitásukat.

Sokan azt mondják, hogy nyugaton mennyivel kedvesebbek és befogadóbbak az emberek. Azonban a briteknél, franciáknál, amcsiknál, svájciaknál egyáltalán nem ezt tapasztaltam. Bár velem rendesek voltak. Viszont egymást szerették kritizálni, bár nem annyit mint a magyarok. De a britek velem is barátságosabbak voltak. Németbe rendesek az emberek de barátkozni nem könnyü. A spanyolok, belgák és finnek kifejezetten udvarias, barátságosak és befogadóak voltak. A spanyolok különösen. Már egy középkorú ember vagyok a negyenhez közeledve. Mégis gyakorlatilag iskolás fiúkkal, lányokkal töltöttem 2 hetet. 300km-re volt a szállásom a lakhelyüktől és mindennap hívtak. Én meg mentem és utána szállást is váltottam oda mentem ahol ők laknak. Igaz, hogy a társaság 70%-a középiskolás és egyetmista diákokból vagy tinédzser huszonéves szabadúszokból állt. De értelmesek voltak. Azóta is tartjuk a kapcsolatot. De felnőtt barátokat is szereztem.

Kelet-európában is voltam pár helyen hosszabb ideig. És azt gondoltam, hogy biztos a mentalitásuk hasonló lesz a miénkhez. De tévedtem. Csehországban rövid időt töltöttem, de ez alatt az idő alatt volt egy jó társaságom. A szlovákok egy része bunkó volt. De egyébként találkoztam normálisabb arcokkal is. Ukrajnában már rég jártam árut szállítani. Akkoriban normális arcokkal találkoztam túlnyomó részt. Szerbia, Horvátország, Lengyelország, Belarusz viszont meglepett főleg az utóbbi kettő. Az öregek flegmábbak voltak. A fiatalabbak viszont rendesek. És nem hallottam, hogy egymást is marták volna vagy csúnyán beszéltek a fiatalok sem. Ma amikor meglátok egy fiatal magyar társaságot gyakori, hogy minden második szavuk trágár és ilyen flegma hangnemben beszélgetnek egymással. Ami viszont elég cink, hogy már egy eleve trágárnak hitt népség is kulturáltabb.

Visszatérve a spanyol esetre. Még fiatalabb koromban. Elmentem a kistelepülésemtől legközelebb fekvő 40-50km-re lévő normális városba egy fesztiválra. Ott összehaverkodtam középiskolásokkal. Akik azt mondták, hogy mostmár barátok vagyunk ez meg az menjekbármikor fel hozzájuk és olyankor hívjam fel őket. Mondtam nekik, hogy akár hetente többször is fel tudnék menni hozzájuk. De ott értetlenkedtek, hogy dehát több mint 1 órára lakok onnan. Elmagyaráztam nekik többször, hogy én hozzá vagyok szokva a napi szintű ilyen ingázáshoz is. És a vége az lett, hogy utána alig kerestek. Mikor mégis találkoztunk 3 hónap után. Akkor azt mondták azért nem kerestek. Mert biztos nem mennék fel hozzájuk mert túl messzi lakok. És onnantól kezdve nem érdekeltek mert számomra túl ostoba az ilyen ember. Akinek 3-szor elmagyarázol valamit és akkor sem érti meg vagy hiszi el. A mai fiatalok még inkább éretlenek. A vidék meg már akkor is kezdett kihallni.