Meghalt Kertész Ákos. Miért nem tudunk méltósággal búcsúzni?

"A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.” De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire." (Kertész Ákos)

Erre az emberre...?

Kertész Ákos őszinte volt. Az általa említett emberek nem értékelik az őszinteséget.

Teszem hozzá, akinek nem inge, nem veszi magára. Én például nem veszem, mert rám nem igaz, amit leírt, hiába vagyok magyar...

Szerintem őszinte volt, de a genetikusan megfogalmazással túl messzire ment, egyszerűen nem gondolom, hogy ez igaz lenne (biológiai értelemben), de tény, hogy az egész társadalmunk rosszabbnál, rosszabb mintákra épül, és ezt adjuk tovább a gyerekeinknek: húzd meg magad, csak a saját boldogulásod számítson, fusizz, a törvények kijátszása virtus, a külföldiek hülyék, ne bízz meg senkiben, ha jót teszel csak visszaélnek vele, stb. stb.

Én azt gondolom, hogy ő is tudta, hogy mekkora port fog kavarni ez az írása, így nem is várom el, hogy mindenki megsírassa. Ennek ez a tétje, és ő bevállalta, kétlem hogy azt várná, hogy álszent módon gyászolják.

A halál már elbúcsúzott tőle, engem meg nem érdekel, - nem is érdekelt!

Nem családtagom, ismerősöm, rokonom, - nem volt, nincs és nem is lesz vele dolgom. Maradjon ez a rokonainak, ismerőseinek problémája!