Megvalósíthatóak a Fidesz, a Jobbik, vagy az MSZP programjai? Mitől lenne a társadalom számára hasznosak?

A kérdésre: megvalósítóak;

társadalom érdekét szolgálja:az már nem ilyen beztos

Minden programban vannak megvalósíthatatlan álmok, dolgok.

és mindegyikben vannak értelmes ötletek, amik megvalósíthatóak. csak a pártokon múlik, hogy betartják e az ígéreteiket, vagy szarnak rá.

A programokat a pártok azért írják, hogy a programokra kíváncsi embereknek (a lakosság 2-3%-a) legyen mit olvasniuk.

Egyébként a pártprogramok általánosságokat szoktak tartalmazni, csupán az illető párt stílusára, értékrendjére utalnak valamennyire. Sok konkrétumot nem lehet belőlük kihámozni.

Pl. egy olyan ígéret, hogy "fejlesztjük a közlekedést", nem jelent semmit, mert az is fejlesztés, ha épül 1000 km autópálya, meg az is, ha épül 500 méter bicikliút. Ha az az ígéret, hogy "emeljük a nyugdíjakat", akkor se mindegy, hogy a kékszeműek özvegyi nyugdíja emelkedik-e fél százalékkal, vagy az összes nyugdíj 50 százalékkal, vagy emelkednek a nyugdíjak, de a nyugdíjkorhatár is. Végül, vannak olyan állítások, amiknek abszolút semmiféle jelentésük és számszerű tartalmuk nincs, pl.: "Visszaadjuk a rendőr szakma becsületét" vagy "karakteres nemzeti külpolitikát viszünk". Ezek olyan ígéretek, amiket se betartani, se megszegni nem lehet, mert teljesen szubjektív a tartalmuk.

A pártprogramok szinte mindig meglehetősen semmitmondóak, és ha mondanak is valamit, az ritkán konkrét. Ezért fölösleges túl sokat foglalkozni velük.

MSZP: Idén nem lesz programjuk. Persze, letesznek valamit az asztalra, de arra játszanak, hogy a 30+ százalék meglegyen.

FIDESZ: Teljesen egyértelmű, hogy nem. Annyit ígérgettek, hogy mindenképpen lesz egy jókora csalódott réteg. Haveri körömben már vicc szinten jelen van az, hogy " a polgári kormány legfontosabb feladata lesz" és utána mondunk valami bődületes baromságot. Kb a felét be tudják tartani.

Jobbik: Betarthatatlan, demagóg hülyeség. Nincsenek tisztában azzal, hogy Magyarország egy tízmilliós balkáni koszfészek, kb annyi súllyal, mint Albánia, és hogy nem 1939-et írunk. A mezőgazdaság a világ legtöbb országában inkább viszi, mint hozza a pénzt, talán egy kivétel jut eszembe, Afganisztán, ahol ópiumalapanyagnak mákot termesztenek:) A kult. életről való elmélkedéseik végképp nyilvánvalóvá teszik, hogy ezek vagy rosszindulatúak, vagy elmebetegek, vagy mindkettő. ( Pl a magyar történelmet reálisan bemutató filmek. Amikor jobbikos társaságban felvetettem, hogy akkor végre lehet olyan filmeket csinálni, amikben Mátyás egy szarrá adóztató, idegbeteg despota, akkor majdnem megvertek)

A közigazgatás terén is rémesen ostobák, tk rendőrállamot akarnak, minden sarokra valami nacionalista idiótát, aki játsza a sherrifet.

Ezt a már megjelent programokra, az ep választáson hangoztatott belpolitikai közleményekre, és a pártok honlapján lévő infókra alapozom.

a jobbik program: 1

2

TARTALOMJEGYZÉK

KÖSZÖNTŐ 3

I. ALAPÉRTÉKEINK 4

Mezőgazdaság, a vidék, a falu helyzete 6

Munkajog, a munka világa 7

II. A PROGRAM ALAPKÉRDÉSEI 11

III. UNIÓS CSATLAKOZÁSUNK KÖRÜLMÉNYEI ÉS KÖVETKEZMÉNYEI 11

Illúziókeltés és kijózanodás 12

A parlamenti pártok felelőssége 16

IV. VAN ALTERNATÍVA! 18

Az Európai Unió ma 18

Az alternatíva 20

V. TEENDŐINK ITTHON ÉS BRÜSSZELBEN 22

Magyarok a trianoni határokon túl 22

Önrendelkezésünk visszaszerzése 25

Jogalkotás és igazságszolgáltatás 25

A cigányság és a többség együttélése 27

A politikai szabadságjogok lábbal tiprása elleni fellépés 29

Gazdaságpolitika 31

A rendszerváltás gazdaságpolitikája és következményei 31

Legfontosabb teendőink 34

A termőföld tulajdona 38

Az uniós csatlakozásunk következményei 39

A magyar termőföld megvédésének-visszaszerzésének útja 40

Mezőgazdaság és vidékmentés 42

Rendszerváltás a mezőgazdaságban 42

Uniós csatlakozásunk következményei 43

Az irányváltás teendői 45

Élelmiszerbiztonság 46

Energiapolitikánk az Unióban 47

A Jobbik energiapolitikai irányelvei 47

Az uniós erőtér elemzése 48

Feladatunk Brüsszelben 50

Uniós munkajogi szabályozás 51

Környezetvédelem 54

3

KÖSZÖNTŐ

Adjon az Isten!

Kedves Olvasó!

Magyarország a magyaroké! – közéleti szerepvállalásaink során ez az egyszerű és egyértelmű

igazság vezérel bennünket, és ennek az igazságnak a szakmai kifejtésére vállalkoztunk, amikor

programunk megírásáról döntöttünk.

Amit most a kezében tart, egy hosszú és kemény munka gyümölcse. A dokumentum műfaja

szerint a Jobbik EP-választásokra szóló programja, de számunkra annál jóval több. Miközben

mindennapjainkat eluralta a kétségbeesés, miközben a parlamenti pártok bűnei miatt százezrek

kerülnek a teljes létbizonytalanság sötétjébe, miközben a korrupció és a bűnözés burjánzik, mi, a

Jobbik tagjai és szimpatizánsai úgy véljük, van mód a helyzet megváltoztatására. A sorok között és

mögött ezért mindenhol ott van a magyarságba vetett hit, a feltámadás reménye és testvéreink,

minden magyar ember iránt érzett szeretet.

A történelmi pillanat, amikor ezeket a sorokat papírra vetjük, egy sötét és átmeneti korszak.

Egy megcsonkított nemzetet, egy, a történelmi alkotmányától megfosztott országot és egy

fizikailag és lelkileg megnyomorított társadalmat gyűri éppen maga alá az egész világban

zajló gazdasági válság. A kilábaláshoz teljes paradigmaváltásra van szükség. A globalizmussal

szemben egy erős, aktív államra. A jelenlegi sztálinista alaptörvény helyett egy, a Szent Koronatanra

épülő új alkotmányra. A béna kacsa módjára vergődő liberális demokrácia helyett egy

értékelvű demokráciára. A pusztító neoliberális elvek helyett a krisztusi tanítás egyetemes és

időtálló értékrendjére. Az atomjaira hulló fogyasztói társadalom üressége helyett pedig életerős,

környezettudatos, kis közösségek nemzetméretű hálózatára van szükség. A „Magyarország a

magyaroké!” program ebből a felismerésből fogant.

Ezúton is szeretném megköszönni mindenki önzetlen munkáját, aki ebben a programban

részt vállalt. Az országjárásaink során kapott tanácsokat, ötleteket, a programon dolgozó, neves

szakértők tanulmányait, észrevételeit, a szakmai stábok kitűnő munkáját. Külön is szeretném

megköszönni a Magyar nemzetstratégia c. tanulmánykötet (Magyar Konzervatív Alapítvány,

Püski Kiadó, 2008) egyes részei felhasználásának lehetőségét. Köszönettel tartozom dr. Morvai

Krisztinának, pártunk listavezetőjének, aki a bevezetőben közreadott tanulmányával olyan

alapvetéseket fektet le, amely iránytűként szolgál minden jobbikos és nemzetben gondolkodó

közszereplő számára. És elismerés jár Balczó Zoltánnak is, a Jobbik alelnökének, aki egyes részek

szerzője, másrészt precíz és alázatos munkával a szerteágazó szakmai háttéranyagokat egy

koherens egésszé, egy büszkén képviselhető programmá állította össze. Enélkül a munka nélkül

nemcsak a Jobbik lett volna kevesebb egy programmal, hanem a nemzet.

A program minden kedves olvasójának tartalmas elmélyülést kívánok, a leendő Jobbikképviselőknek

pedig a leírtak kemény és határozott képviseletét! Annyian csinálták már rosszul,

jöjjön és győzzön végre a Jobbik!

Szebb jövőt!

Vona Gábor

a Jobbik Magyarországért Mozgalom elnöke

4

I. ALAPÉRTÉKEINK

Idegen érdekek helyett magyar érdekek, pénz- és profitközpontú helyett ember- és

közösségközpontú gondolkodás és döntések

A globális világuralmi rend egy pénz- és profitközpontú, a hasznosságot/

hatékonyságot, „versenyképességet” és minél nagyobb gazdasági növekedést

kizárólagos vezérelvekként kezelő értékrendet próbál a világra, így Magyarországra

is rákényszeríteni. Ennek lényege, hogy a kérdéseket, dilemmákat abból a

szempontból közelítik meg és döntik el, hogy milyen megoldás, milyen válasz

hoz több hasznot, pénzt, profitot, mi a „hasznosabb” (utilitarista szemlélet). Ezt

nevezzük pénz- és profitközpontú gondolkodásnak.

Ezzel állítjuk szembe az ember- és közösségközpontú gondolkodást, amely nem

azt kérdezi, mi a jó a profit, a pénz, a verseny szempontjából, hanem, hogy mi

a jó az ember(ek) szempontjából. A döntés vezérelve itt a hasznosság helyett az

igazságosság. A profitközpontú, haszonelvű szemlélet és az emberközpontú

szemlélet élesen különböző emberképet (s vele társadalomképet és államképet)

vall magáénak. A mi emberképünkben az ember méltósággal és emberi jogokkal

felruházott személy, akinek az életében célja van, küldetése van. Fontos még,

hogy a mi emberképünkben az ember nem atomizált, magányos individuum,

aki elsődlegesen versenyben van embertársaival, illetve fő célja az egyéni

szabadság maximalizálása, hanem közösséghez tartozó lény, aki életét másokkal

szolidaritásban, másokkal együttműködve, örömöt és teljességet hozó emberi

kapcsolatokban (család, falu, munkahelyi közösség, egyház, nemzet, barátságok)

éli. Emberképünkből következik társadalom- és államfelfogásunk, amelyben a

cél és a rendeltetés nem az egyéni szabadság maximalizálására törekvő ember

„békénhagyása”, a közösség és az állam szerepének minimalizálása, passzivitásra,

be nem avatkozásra kényszerítése. Ezzel szemben a társadalom és az állam

célja a közjó szolgálata, annak előmozdítása, hogy az emberek a küldetésüket, az

életcéljukat betölthessék, közösségeik megmaradjanak és virágozzanak.

A másik szemlélet, a pénz- és profitközpontú szemlélet az embert nem

értelmezi személyként, s nem operál a méltóság, az életcél, a küldetés, esetleg

az „emberhez méltó élet” fogalmakkal, hanem az embert voltaképpen eszköznek

tekinti mások boldogulásának szolgálatában, az embert tárgyiasítja, egyedi,

megismételhetetlen, küldetéssel rendelkező személy voltától megfosztja.

Fontos összefüggés még, hogy a pénz- és profitközpontú szemlélettel szervesen

együtt jár annak elkerülhetetlen „fátumkénti” kezelése, hogy a kapitalizmusban

a gazdaság vezérelve a minél nagyobb profit realizálása, amelyet a költségek

leszorításával lehet elérni. Ebből következően le kell nyomni a munkabéreket,

minimalizálni kell a munkavállalókra, illetve általában az emberekre fordítandó

költségeket. A „rendszerváltás” óta eltelt időszakban a politikai elit egyik

5

legnagyobb bűne az volt, hogy hagyta, hogy Magyarország fő komparatív előnyévé

az alacsony munkabér, az érdekképviselet nélküli munkaerő, az igénytelen

fogyasztó váljon. Szemléletünkben az államnak – a közjó szolgálata keretében –

az emberek ilyen módon történő kiszolgáltatottá válását meg kell akadályoznia,

sőt (pro)aktív szerepet kell betöltenie az emberközpontú gazdaság és társadalom

kialakításában, amely szerepbe beletartozik a munkavállalók és a fogyasztók

tömegeinek a nemzetközi tőke irányában kialakuló kiszolgáltatottsággal

szembeni védelme.

Értékrendünkben központi jelentősége van az emberközpontúságnak, amit a

pénz és profitközpontúsággal állítunk szembe – s természetesen nem az Istenközpontúsággal.

Az Isten-központúság annyiban része a mi értékrendünknek,

hogy az istenhívők által „teremtett világnak”, a nem istenhívők szerint „a

természet adta világnak” nevezett egységben és harmóniában hiszünk, amely

meghatározója például a környezetvédelemmel vagy az élelmiszerbiztonsággal

kapcsolatos felfogásunknak. Más megfogalmazásban: értékrendünk fontos része,

hogy az Isten által teremtett – mások szerint a természet adta – világ, környezet

harmóniájának megőrzésére, lehetséges visszaállítására törekszünk. Valljuk, hogy

a (teremtett) természet elegendő energiaforrást, élelmiszert, javakat biztosít az

embereknek – a probléma nem ezek hiánya, hanem a források kizsákmányolása,

igazságtalan elosztása, ami szintén a pénz- és profitközpontú gondolkodásból

következik.

Nincs olyan politikus, közéleti személyiség, parlamenti képviselő, aki mindenhez

ért, minden olyan területen szakember, amivel foglalkoznia kell, amelyen

szavazatával részesésévé válik a döntésnek. Ugyanakkor – meggyőződésünk

szerint – mégis teljes emberi, erkölcsi felelősséggel tartozik azon szavazatáért

is, amelyet nem szakterületén ad le. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni? Úgy,

hogy közéleti/parlamenti működésünk alapja egy egységes, átlátható, koherens

értékrend. Ezt az értékrendet a választóinkkal megismertetjük, s ez alapján

döntéseink kiszámíthatóakká válnak olyan területeken is, amelyekhez szűkebb

szakmai értelemben nem, vagy kevéssé értünk. Ilyenkor olyan szakértőket,

szaktanácsadókat veszünk igénybe, akik az adott szakterületen elmélyült

szakismeretekkel és tapasztalattal rendelkeznek s a mi értékrendünket vallják. A

választóink bízhatnak abban, hogy az általunk bemutatott és általunk megismert,

elfogadott értékrend, alapértékek és alapelvek mentén fogunk „politizálni”,

döntéseket hozni, döntések részeseivé válni. Gazdasági kérdésben például soha

nem vennénk igénybe neoliberális szemléletű közgazdászt tanácsadóként,

akkor sem, ha az illető egyébként szakmailag akár nemzetközileg is elismert

tekintély. Ha például a kampányban vagy közéleti munkánk során olyan kérdéssel

szembesítenek bennünket, amelyre nem tudjuk azonnal a választ, úgy érdemes

reagálnunk, álláspontunkat kialakítanunk, hogy az a választóink által elfogadott

és megszavazott értékrenddel legyen összhangban, s egyben feleljen meg a

6

szakmai követelményeknek, szabályoknak, elvárásoknak. Állásfoglalásainkat és

döntéseinket alapos szakértői konzultációkat követően, az adott szakterületen

jártas személyek ismereteinek birtokában, jól előkészítve hozzuk meg, mindig

összhangban az általunk vallott és vállalt értékrenddel. A mi – politikusi, közéleti

– felelősségünk az, hogy a döntéseket a választók által őrzésünkre bízott

értékrenddel összhangban hozzuk meg, és szakmai kérdésekben tanácsadóinkat

úgy válasszuk meg, hogy ők a mi értékrendünk mentén álljanak. Az az értékrend,

amelyet mi képviselni tudunk és szeretnénk az emberközpontú (s nem pénz- és

profitközpontú), a magyar érdekeket a globális, illetve idegen érdekekkel szemben

elsődlegesnek tekintő értékrend.

Nézzünk néhány példát a programból a profit- és pénzközpontú helyett

emberközpontú, hasznosság/versenyképesség helyett igazságosság alapú

gondolkodásra és döntéshozatalra.

Mezőgazdaság, a vidék, a falu helyzete

Nagyüzemi, iparszerű mezőgazdasági termelés helyett családi gazdaságokat! Egy

szűk elit profithajszolása helyett emberhez méltó életet a gazdák, a falusi emberek

tömegeinek! A cél nem a minél nagyobb profit elérése, hanem a falu megmaradása,

a falusi emberek számára a megélhetés, méltóság, életcél biztosítása.

„Elismert szakemberek” sokasága próbálja bizonygatni, hogy a nagyüzemi

jellegű, nagybirtokrendszeren alapuló, az emberi munka helyett drága gépeket

felhasználó mezőgazdasági termelés a helyes út, mivel ez a hatékonyabb,

hasznosabb, kifizetődőbb, versenyképesebb. Ez lehet, hogy igaz, lehet, hogy

nem. Bele lehet menni számítgatásokba, de nem érdemes, mi ugyanis más

alapvetésből indulunk ki. Az alapelv, az alapérték, a gondolatsor tartópillére,

a paradigma más. Az emberközpontú gondolkodásban elsődlegesen nem az

a kérdés, hogy mi hoz minél könnyebben minél több pénzt, minél nagyobb

profitot, s ebben a megközelítésben mi a „hasznosabb”, versenyképesebb. Ezzel

szemben a kérdés az, hogy mi szolgálja jobban az érintett embereket, tehát azt, hogy

minél több – magyar – embernek életcélja legyen, küldetése legyen, valahonnan

valahová tartson az élete, méltóságban élhessen. Ez utóbbi szempontnak a családi

gazdaságok rendszere felel meg jobban. Ez szolgálja a falu, mint az emberi

közösség természetes, harmonikus és egészséges egységének a fennmaradását is.

Ha a profitközpontú mezőgazdaság paradigmájában gondolkodunk, az emberi

munka szükségességének hiányában – tekintettel arra, hogy a gépesített

nagybirtokokon, nagyüzemi, iparszerű termelésben két-három napszámos bőven

elegendő – a falusi emberek a keletkező nyomor elől, munkakeresés céljából a

városokba menekülnek, s kialakul egy harmadik világbeli, nyomorúságos modell,

amelyben a külvárosok doboznegyedeibe szorulnak a földjeiket hátrahagyó

falusiak. Ezeket a társadalmi következményeket a mezőgazdasággal, a faluval, a

7

vidékfejlesztéssel kapcsolatos minden döntésnél figyelembe kell venni. Minden

további döntésünknek az értékközpontú, ember- és közösségközpontú logikából

kell következnie, s a mi emberképünkből, amelyben az ember nem tárgy vagy

eszköz, amely a hatékonyság függvényében felhasználható vagy eldobható, hanem

méltósággal és küldetéssel rendelkező személy.

A mezőgazdaságot gondolatilag, döntéshozatali logika szempontjából

nem az iparhoz kapcsoljuk, hanem a vidékfejlesztés, a falu jövője s a népjólét

kérdéseihez. Értékrendünk része a magyar vidék, a magyar falu megmaradásának

szükségessége, virágzásának elérése. Ehhez Magyarországnak megvannak

az adottságai, hiszen kiváló a termőföldünk, a vízkincsünk, jó az éghajlatunk,

gyönyörűek a tájaink, s a magyar emberek tehetségesek és szorgalmasak. Ha

elismerjük, hogy az emberi máltóság, a küldetés, a mi emberképünk, az emberés

közösségközpontú gondolkodás „igényli” a falu megtartását, akkor ez határoz

meg olyan döntéseket is, mint az oktatás, a kisiskolák kérdése. Lehet azt mondani,

hogy „nem éri meg” a falusi kisiskolák fenntartása – ha ezt kizárólag pénz, profit,

hasznossági logika szerint nézzük. Ha ember- és közösségközpontúan közelítjük

meg a kérdést, akkor azt kell mondjuk, hogy a falu akkor marad meg, ha az iskola

megmarad, s az emberek alapvető érdeke az iskolák megtartása, amely utóbbit

a közösség kulturális központjává is kell tenni. Továbbgörgetve a logikát: fontos,

hogy a bűnözés, illetve a társadalmi együttélés szabályainak durva megsértése

ne hozzon olyan helyzetbe falusi embereket, hogy kiszolgáltatottak legyenek,

a biztonságérzetük megszűnjön vagy megrendüljön, gyerekeiket az iskolából

máshová kényszerüljenek hordani. A falvak megmaradásához, a falusi emberek

biztonságérzetéhez – ami az emberi méltóság fontos része – a közösséget

szolgáló helyi rendőrségekre/csendőrségre van szükség, amely a közösségi

bűnmegelőzésnek egyik végrehajtója.

Munkajog, a munka világa

A középpontban nem a pénz és a profit, hanem a dolgozó ember áll. A munkát végző

ember nem profittermelő eszköz, hanem méltósággal rendelkező személy.

Hogyan gondolkodjon bonyolult munkajogi kérdésekről, EU-direktívákról az,

aki ehhez nem igazán ért, nem szakterülete? Honnan tudjuk, hogy mi a helyes

álláspont, a jó döntés egy olyan dilemmában, ami a munka világával kapcsolatos?

Megint csak az egységes, koherens, megismerhető értékrend ad eligazítást. A mi

szemléletünkben az ember nem profittermelő eszköz, tárgy, hanem méltósággal

rendelkező személy, akinek az életében, küldetésében a munka fontos, központi

szerepet tölt be. A munka az ember- és közösségközpontú felfogásban egyfelől

ugyan az önfenntartás szükséges eszköze, másfelől azonban arra kell törekedni,

hogy ne kizárólag a létfenntartás anyagi alapjait szolgálja, hanem méltóság,

öröm, megbecsültségérzés forrása is legyen. Ideális esetben az embernek a

8

munkáját küldetése részeként kell felfognia, megfelelő, az emberi méltósággal

összeegyeztethető körülmények között, s természetesen a létfenntartásra, a család

fenntartására elegendő mértékű tisztességes jövedelemért. A munka világa, a

munkavégzés középpontjában nem a profitteremtésnek, a hatékonyságnak, a

versenyképességnek kell állnia, hanem az embernek, a méltósággal és küldetéssel

rendelkező embernek. Az államnak kötelessége munkavállaló polgárait

megvédeni az embertelen profitmaximalizáló törekvésekkel szemben.

Ebben a felfogásban kell közelítenünk az olyan kérdésekhez, mint a munkabér,

minimálbér. Az állam nem tűrheti el, hogy a profithajhász, embertelen globális

tőke a magyar emberek jövedelmét az emberi élethez méltatlan szintre szorítsa le,

azzal fenyegetőzve, hogy ellenkező esetben még igénytelenebb, megalázhatóbb

és kizsákmányolhatóbb harmadik világbeli országba áll tovább.

Egyéb munkajogi kérdéseket is az emberközpontú, a munkát, az emberi

méltósággal és küldetéssel összhangban tekintő szemlélet jegyében kell

megközelítenünk. Ha például egy olyan kérdéssel szembesülünk, mint a

határozott idejű, vagy azzal szemben a határozatlan időre kötött munkaszerződés

gyakorlata, vagy a munkaerő-kölcsönzés, ennek az értékrendnek kell eligazodást

adnia. Nincs olyan, hogy „a szakmailag helyes álláspont”. Ezt a kifejezést azok

és akkor szokták ellentmondást nem tűrően használni, akik véleményüket

értéksemlegesnek, objektívnek próbálják beállítani, miközben erről szó sincs,

csak éppen az ő szemükben az „objektív”, a „szakmailag helyes” értékrend az

a neoliberális, pénz és profitközpontú, a versenyt és a „versenyképességet”

mindenek elébe helyező, utilitarista értékrend.

Nekünk vissza kell állítanunk a közélet, a politikai döntéshozatal szótárába az

olyan kifejezéseket, mint az igazságosság és az emberi méltóság. Értéksemlegesség,

objektivitás, „szakmaiság” helyett nyíltan értékelvűeknek kell lennünk, s a

gondolkodásunkat egy világos és koherens emberközpontú értékrend kell, hogy

áthassa, s döntéseinket ezen értékrendnek kell irányítania. Az erkölcsileg felnőtt

ember jellemzője, hogy döntéseit nem a pillanatnyi hasznosság alapján hozza

meg, nem az motiválja, hogy mi az, ami számára éppen „bejön”. Ezzel szemben

van egy szilárd belső lelkiismerete és értékrendje, s döntéseit ez a lelkiismeret,

ez az értékrend irányítja. Ez az egyik olyan dolog, ami a magyar politikai életből

hiányzik. A pártok abban versengenek, hogy ki hoz olyan döntést, amely az

adott pillanatban aktuálisan éppen „hasznosabb”, nem is törekszenek arra, hogy

döntéseiknek legyen egy kikristályosodott, koherens, kiszámítható értékalapja.

Nekünk ebben kell alapvetően másnak lennünk.

Álláspontom szerint a döntéseink két tartópillére a magyar érdek (szemben a

globális, illetve az idegen érdekkel) és az ember- és közösségközpontúság (szemben

a pénz- és profitközpontúsággal) kell, hogy legyen. Döntési helyzetben, például

9

egy európai vagy magyar parlamenti szavazásnál, e két fő iránytű segítségével

kell választanunk a lehetőségek közül. Vagyis: mi az a döntés, amely nem a

globális érdekeket, nem valamely lobbicsoport vagy idegen állam, hanem a

magyar nemzet érdekét szolgálja az adott választási lehetőségek közül? Másfelől:

mi az, ami a (méltósággal rendelkező, küldetéssel és életcéllal e világban lévő,

közösséghez tartozó) ember(ek) szempontjából helyes, az embereket, a közjót

szolgáló döntés?

A munka világában tehát alapvetésnek kell tekintenünk, hogy mind a

munkavállaló, mind a munkaadó méltósággal és küldetéssel rendelkező személy,

akiknek egymással szolidaritásban, egymás érdekeit lehetőség szerint tiszteletben

tartva, együttműködve kell tevékenykedni. A munkavállalónak lehetőség

szerint rálátása kell, hogy legyen a munkaszervezet életére, a folyamatokra, s

lehetőség szerint képesnek kell lennie befolyással lenni, hatni a folyamatokra.

(Ez az emberközpontú szemlélet eligazítást ad például a munkavállalói

érdekképviselettel, szakszervezetekkel, üzemi tanáccsal, kollektív szerződéssel

stb. összefüggő állásfoglalásainkhoz, amelyeknek szintén értékvezéreltnek kell

lenniük.) Minél nagyobb és minél „globálisabb” cégről van szó, annál kevésbé

lehet személyes a kapcsolat munkaadó és munkavállaló között, s annál inkább

egy kicsi, apró „tárgynak”, csavarnak érezheti magát a munkavállaló a nagy

gépezetben. Ezért is kell támogatnunk a családi vállalkozásokat, kis- és középes

vállalkozásokat, mert ott a személylét, a személyesség, a munka emberléptékűsége

és méltósága főszabályként jobban érvényesülhet.

Az ember ideális esetben kiszámítható, előre látható, hosszú távú tervekkel

kell, hogy rendelkezzen az életéről, s benne a munkájáról, szakmai fejlődéséről,

arról, hogy hol fog dolgozni és ebből következően hol fog lakni mondjuk nyolctíz

év múlva. Jó lenne, ha számíthatna arra, hogy a gyerekei továbbra is szeretett

iskolájukban tanulhatnak, szomszédközösségük, baráti körük együtt marad.

Ebből következően nem pártolhatjuk azt a tendenciát, amely a munkaviszonyokat

kiszámíthatatlanná teszi, a határozott időre (2-3 évre) kötött szerződésekkel

váltja fel a határozatlan időre kötött munkaszerződéseket, amely utóbbiak

kiszámíthatóságot, tervezhetőséget adnak az ember életének. Ennek hiányát a

globális nagytőke és világuralmi rend – amely az embert nem úgy kezeli, mint

méltósággal és küldetéssel rendelkező lényt, akinek az élete valahonnan valahova

tart – úgy állítja be, mint szükséges rugalmasságot, a munkaerő, azaz az ember

alkalmazkodó készségét, amely „előnyös és fontos tulajdonság”. A rugalmasság

keretében elvárják, hogy a munkavállaló könnyedén költözzön az ország vagy a

világ egyik végéről a másikba, feladva megszokott környezetét, közösségét, sőt

akár családját is hagyja hátra.

Ez megint csak egy bizonyos „értékrendből” származó felfogás, amelynek

10

lényege, hogy mindent pusztán a hasznosság, a hatékonyság, a – másoknak, egy

szűk, szerencsés elitnek történő – profitszerzés érdeke alá kell rendelni. Mi ennek

ellentmondunk, s azt mondjuk, hogy – bár kétségtelenül elvárható egy egészséges

együttműködési készség a munkavállaló részéről a céggel, a munkaadóval – a

gazdaságot, a termelési folyamatokat s persze a munkajogi szabályokat is úgy

kell megszervezni, illetve megállapítani, hogy az emberi élet kiszámíthatóságát,

tervezhetőségét szolgálják, s az embert ne ide-oda helyezhető gépnek, hanem

méltósággal rendelkező, közösséghez tartozó személynek tekintsék.

Hasonló megfontolásból tűnik veszedelmesnek például a munkaerő-kölcsönzés

rendszere, amelyet nem véletlenül utasít el számos nyugat-európai állam, illetve

jogrendszer. Ha ezt egy körültekintő, a lehetséges legnagyobb mértékben emberés

közösségközpontú szabályozás ki nem zárja, akkor ebben a rendszerben az

embert, a munkavállalót emberi kötődésekkel, munkahelyi közösséghez tartozás

érzésével, kiszámíthatóság iránti vággyal nem rendelkező termelési tárgynak

lehet tekintetni, „amely” a hasznosság, hatékonyság, profitközpontúság jegyében

ide-oda helyezhető, dobálható.

Meggyőződésem, hogy a nyíltan értékközpontú program és tevékenység

komoly előrelépés lesz a „rendszerváltozás” utáni magyar politikában, főként

tisztességessége, őszintesége miatt. Biztos vagyok abban is, hogy a globális

érdekek helyett a magyar érdekek képviselete, a pénz- és profitközpontú

gondolkodás helyett az ember- és közösségközpontú gondolkodás kivezeti

hazánkat a bajból.

E két pillér lesz a szebb jövőnk záloga.

Szeretettel:

Morvai Krisztina

11

II. A PROGRAM ALAPKÉRDÉSEI

Magyarországnak az Európai Unióhoz történt csatlakozása óta eltelt öt esztendő

elegendő tapasztalattal szolgált ahhoz, hogy számba vehessük e sorsdöntő lépés

következményeit, mérleget készítsünk és meghatározzuk azt az utat, amelyen a

továbbiakban meggyőződésünk szerint járnunk kell. A magyar emberek többségében

is kialakult egy, a saját élethelyzetén, az ennél bővebb körben szerzett ismeretein

alapuló végső válasz uniós tagságunkkal kapcsolatban. Ez a válasz a 27 tagállam

közül nálunk a legelutasítóbb az Unióval szemben, miközben az Országgyűlésben

képviselettel rendelkező pártok a brüsszeli törekvések elkötelezett hívei, és nem

mutatnak őszinte érdeklődést a csatlakozásban csalódott emberek problémái

iránt.

A Jobbik Magyarországért Mozgalom a júniusi európai parlamenti választásokra

készülve programjában két alapvető kérdésre ad választ:

- Létezik-e reális alternatívája a jelenlegi berendezkedésű Európai Uniónak?

- Lehetséges-e határozottabban képviselni nemzeti érdekeinket, mint ahogyan azt

parlamenti pártjaink teszik?

A mi válaszunk mindkét kérdésre igen, s ennek megalapozottságát jelen

anyagban tesszük világossá. A brüsszeli központi hatalom és a vele összefonódó

politikai elit – sajnálatos módon a mienket is beleértve – az elvetélt uniós

alkotmány helyettesítésére szánt Lisszaboni Szerződésben megnyitná az utat a

nemzetállamokat felszámoló Európai Egyesült Államok megteremtése felé. Ezzel

szemben áll az általunk is képviselt Nemzetek Európája koncepció, amelyik a politikai

unióval szemben a gazdasági együttműködésre helyezi a hangsúlyt, a nemzeti

szuverenitást megtartva, az önrendelkezésről csak a legszükségesebb mértékben

mondva le. Az uniós intézményekben, Brüsszelben és itthon, a jelenlegi besimulás

helyett pedig egyetlen vezérlő elvet fogadunk el, aminek jegyében a döntésekben

részt kell vállalnunk: a nemzet érdeke mindenek előtt!

Már programunk bevezetőjében le kell szögeznünk, hogy a „minden magyar

felelős minden magyarért” Szabó Dezső-i erkölcsi parancsot betartva a Jobbik az

Európai Parlamentben sem csak a Magyar Köztársaság állampolgárainak, hanem az

elszakított nemzetrészeken élő magyaroknak az érdekében fog fellépni.

III. UNIÓS CSATLAKOZÁSUNK KÖRÜLMÉNYEI ÉS KÖVETKEZMÉNYEI

A magyar társadalom döntő többségének megítélése Magyarország Európai

Unióhoz való csatlakozásának hasznosságáról olyan mértékben változott meg az

elmúlt hat év alatt, hogy indokolt az okok feltárása. Ennek kapcsán nem kerülhetjük

meg a parlamenti pártok és az egymást követő kormányok felelősségének

kimondását.

12

ILLÚZIÓKELTÉS ÉS KIJÓZANODÁS

2003. április 16-án Athénban ünnepi ceremónia keretében, a parlamenti pártok

vezetőinek jelenlétében Medgyessy Péter miniszterelnök aláírta azt a csatlakozási

szerződést, amelynek értelmében 2004. május 1-jén Magyarország jogilag is az

Európai Unió tagjává vált. Az aláíráshoz a felhatalmazást a négy nappal korábban

megtartott, jogilag érvényes, politikailag azonban kétes legitimációjú népszavazás

adta. Mindez pedig úgy vált lehetővé, hogy 2002. december 17-én a parlamenti

pártok kétharmados többséget igénylő alkotmánymódosítást fogadtak el a nemzeti

függetlenség csatlakozás miatti korlátozásáról.

A népszuverenitás letéteményese, a nép nem kapta meg az esélyt a felelős

döntéshez, érdekeinek felismeréséhez és valódi akaratának kifejezéséhez. A

választópolgárok döntése csak akkor felel meg a demokrácia követelményének,

ha a szavazó állampolgár mindazokkal az alapvető információkkal rendelkezik,

ami felelős döntésének meghozatalához szükséges. Jelen esetben ez a feltétel

nem teljesült. A döntésre a csatlakozási szerződésben foglaltak megismerhetősége

nélkül, az előnyökről-hátrányokról szóló nyilvános vitát megkerülve, az egyébként

erre a célra jelentős összegű közpénzből létrehozott Európai Unió Kommunikációs

Közalapítvány egyoldalú, félrevezető, csak az igent támogató propagandájának

közepette került sor. A közalapítvány a hiteles tájékoztatás helyett a választók

manipulálására törekedett, bárgyú, félrevezető, egyoldalú kampányt folytatott.

A társadalom minden rétege számára kecsegtető jövőképet festettek, a tejjelmézzel

folyó Kánaánt mutatták fel, a hatalmas piacok megnyílását, legfeljebb

néha hozzátéve a pontosan ki nem fejtett bűvös kifejezést, a versenyképességet

mint feltételt. Az akkori kormány és ellenzéke egyaránt csak a csatlakozás előnyeit

és a kimaradás hátrányait hangsúlyozta, pedig a felelős döntéshez meg kellett

volna ismertetni az emberekkel a csatlakozás hátrányait és a kimaradás előnyeit. A

parlamenti pártok fő üzenete az volt, hogy a csatlakozás meghozza a fejlett Nyugat-

Európa és az új tagok jelentős életszínvonalbeli különbségének kiegyenlítődését,

és esélyegyenlőséget eredményez. Ma már világosan látszik, hogy ez nincs így, sőt

a leszakadás és az esélyegyenlőtlenség nőtt.

A csatlakozási feltételek elfogadásának ellenzői, köztük a Jobbik nem kaptak sem

forrást, sem sajtófelületet arra, hogy aggályaikat a közvéleménnyel megoszthassák.

A csatlakozást ellenző Szabad Magyarországért Mozgalom kampányát rendőri

erővel akadályozták, több ezer, nem szavazatra buzdító kampányplakátjukat tiltott

önkényuralmi jelkép használatra történő hamis hivatkozással a kampány hajrájában

elkobozták, büntetőeljárásokat indítottak az aktivisták ellen: évekkel később a

bíróság felmentve őket megállapította: mindez jogellenes volt.

Azt is meg kell említenünk, hogy a magyar nemzet sorsát meghatározó

ügydöntő népszavazás érvényességéhez Európában nem jellemző módon

50% alatti részvétel is elegendő volt. Érdemes emlékeztetni rá, hogy az ehhez

szükséges törvénymódosításra 1997 novemberében, a Horn-kormány idején,

alkotmánymódosítással sebtében kerítettek sort, ilyen módon biztosítva a NATO13

belépésről szóló népszavazás érvényességét. (Egy települési, helyi népszavazás

érvényességéhez ma is szükséges feltétel az 50%-ot meghaladó részvételi arány.)

Az EU-csatlakozáshoz így a felhatalmazást a szavazásra jogosultak mindössze

38%-a adta meg. Az akkori magyarázkodás szerint a távolmaradás oka az igenek

győzelmének biztos tudata volt, s a nem szavazók döntő többségéről mint

a csatlakozást támogatóiról beszéltek. Ráadásul olyan népszavazási kérdést

válaszoltattak meg az emberekkel, amely nem a konkrét és részletesen megismert

feltételekkel történő csatlakozás kérdését tette fel megválaszolásra, hanem egy

önmagában értelmezhetetlen és ezért megválaszolhatatlan elvi kérdést („Egyetérte

Ön azzal, hogy a Magyar Köztársaság az Európai Unió tagjává váljon?”). Az erre

adott válasz lényegében egy kitöltetlen, üres felhatalmazást jelent. Mindezt még

azzal is tetézték a parlamenti pártok, hogy 2003. február 10-én az Országgyűlés

Európai Integrációs Nagybizottság ülésén négypárti nyilatkozatot írtak alá, amelyben

közösen kérték a választópolgárokat ennek a hamis népszavazási kérdésnek az

igenlő megválaszolására.

A magyar társadalom többségének kijózanodása a délibábos ígéretekből hamar

megkezdődött, s mára nálunk a legnegatívabb az EU megítélése a 27 tagállam

közül. Az Eurobarométer, az unió közvélemény-kutató intézményének 2008. végi

felmérése szerint az EU támogatottsága Magyarországon 31%-ra csökkent. Ennek

okait keresve célszerű az egyes szakterületek részletes tárgyalása előtt néhány

ígéretet és a bekövetkezett valóságot összevetni.

- „A belépést követően dőlni fog a pénz, gondjainkat majd az uniós forrásokból

oldhatjuk meg” – hangzott az ígéret. Ezzel szemben megállapítható: a pénz

nehézkesen csordogál, nem sikerül a pályázati forrásokat teljes kihasználással

igénybe venni. A pályázatok jelentős része virtuális, vagyis nem elérhető. Az

önrészen kívül a megvalósításához szükséges teljes összeggel rendelkeznie kell

a pályázónak, amelyet a tőkehiány miatt számosan – így a fejlesztésre leginkább

rászoruló önkormányzatok – nem tudnak felmutatni. A kifizetés utólag történik,

előny itt is a multiknál, az elosztás nem átlátható, azt a korrupció bűze lengi körül,

ezt már a szocialistákhoz közel álló személyekkel szembeni büntetőbírósági ítéletek

is igazolják. A pályázók számára áttekinthetetlen, bonyolult és szinte betarthatatlan

feltételeket támasztanak: ma már tipikus gyakorlat, hogy a megvalósítás során

mondvacsinált okokra és szabálytalanságra hivatkozva mégsem folyósítják a pénzt,

vagy visszakövetelik.

Egy valós pénzügyi egyenleg felállításhoz a közvetlen befizetéseinken túl a

kormánynak számszerűsíteni kellene kiesett bevételeinket is, ezt azonban

nyilván azért nem teszi meg, mert tisztában vannak ők is a csatlakozás negatív

egyenlegével. (Vámbevételek estek ki, az áfabevétel egy jelentős részét át kell

engedni, az adókedvezményben részesülő és a döntően nem magyar termékeket

forgalmazó külföldi kereskedelmi láncok ránk szabadulása miatt megszűnő hazai

vállalkozások és munkahelyek miatt jelentős a költségvetési bevételkiesés, az

ehhez kapcsolódó munkanélküli ellátás, az Unió Világkereskedelmi Szervezetnek

(WTO) tett engedményei következtében iparágak – pl. cukoripar – megszűnésének

14

számszerűsített következményei stb.) Ezekre tekintettel állítják mértékadó

közgazdászok, hogy ez a komplex pénzügyi egyenleg minden bizonnyal negatív,

nettó befizetők lettünk (ez korábban értelemszerűen a legerősebb gazdaságú

államokat jellemezte csak). A lakosság döntő többsége is úgy érzi, hogy Magyarország

a csatlakozás vesztesei közé tartozik.

- „Mezőgazdasági termékeink számára hatalmas piac nyílik meg” – sulykolták unosuntalan.

A valóság: soha nem látott mértékű importdömping az élelmiszerek terén,

a tőkehiányos, ezért gyenge versenyképességű hazai gazdáknak hatalmas késéssel

fizetett, az ígérthez képest csekélyebb támogatások, növekvő kereskedelmi

passzívum, döntsd a szőlőtőkét, ha biztos alamizsnához akarsz jutni. A mezőgazdasági

termékek – csatlakozáskor egyébként is sok esetben irreálisan alacsonyra megszabott

– kvótáit sem tudták a magyar gazdák elérni, radikálisan csökkent az állattartás.

Mindezek következtében jelentős számú családi gazdaság ment tönkre.

- A hazai gazdaság fellendül, a vállalkozások virágozni fognak az európai piac

megnyílásával. Ehelyett a versenyhátrányból induló hazai kis- és közepes

vállalkozások soha nem látott számban mennek tönkre. Helyzetüket a hatalmas

adóterhek mellett az is nehezíti, hogy az uniós szabályok betartása jelentős tőkét

igényel.

- „A csatlakozó tagállamok a régiekkel együtt építik majd fel a közös, új Európaházat” –

Valójában másodrangú ország lettünk, anyagi és humán erőforrásainkat gyarmatosító

módon használják ki.

- „A megjelölt cél szerint a kibővített Unió az éles gazdasági küzdelemben a világ

legversenyképesebb régiója lesz.” Ezzel szemben valódi verseny nélküli, bürokratikusan

túlszabályozott a gazdaság, s az EU ezen a téren is az USA-központú globalista

érdekek közvetítője.

- „A döntéshozatal és intézményrendszer demokratizálódni fog, a választott

képviselőkből álló parlament szerepe növekszik.” A valóság: minden lényeges

döntést a Bizottság és a Tanács nem választott, nem ellenőrizhető, visszahívhatatlan

tagjai hoznak meg. A törvényalkotó és végrehajtó hatalom nem válik szét, az Európai

Parlament hatásköre, befolyása mérsékelt.

- „Az egyes országok népszavazásai, ill. parlamenti elfogadásával hatályba lép az

európai alkotmány, kifejezve a népek akaratát.” Ez az akarat azonban megbuktatta

az alkotmányt, ennek ellenére az EU politikai elitje cinikus módon szerződés

formájában mégis ránk akarja erőltetni azt, ráadásul a csatlakozáskor még nem is

volt ismert annak tartalma.

- „A külföldi földvásárlásokkal szemben meg tudjuk magunkat védeni.” A lesújtó adat

15

szerint viszont a magyar termőföld 26%-a gyakorlatilag már most külföldiek és

ismeretlen gazdasági társaságok kezében van! A magyar gazdák válsághelyzetbe

kerülésük miatt fontolgatják termőföldjeik eladását. Mivel a termőföld

megvásárlása 2011-től a külföldiek számára legálissá válhat, ennek törvényi úton

való megakadályozása elsődleges nemzetstratégiai feladat.

- „A munkaerő szabad áramlása a magyar munkavállalók sokasága számára teszi

lehetővé a magasabb életszínvonalat, a francia vagy német munkás pedig úgysem

jön hozzánk” – a számunkra fontos országok (Ausztria, Németország) nem nyitották

meg munkaerőpiacukat. A hazai életviszonyok tarthatatlansága, a reménytelenség

miatt ugyanakkor jól képzett, tehetséges fiatalok (köztük orvosok, mérnökök)

tízezrei települtek ki a munkaerőpiacukat megnyitó államokba, sok esetben végleg.

Mindez veszélyezteti többek között a hazai egészségügy működőképességét.

- „Magyarország és a környező államok EU-csatlakozása ellégiesíti a határokat,

s ezzel megoldja a határon túli magyarság gondjait is.” Ez a hamis kijelentés az

ún. rendszerváltás óta eltelt időszak közéleti dogmája. Teljesen nyilvánvaló, hogy

a csatlakozás nem jelentett gyógyírt az elszakított sorban élő nemzetrészek

magyarsága számára. A nyitott határ csak az utazás és tartózkodás szabadságát

érinti, de nem a jogi státust. Marad az idegen rendőrség, az idegen közigazgatás,

bíráskodás és iskolarendszer.

Szlovákiában a felvidéki magyarság jogait a korábbinál erőteljesebben korlátozzák:

akadályozzák az anyanyelv használatát, diszkriminatív módon osztják szét az uniós

forrásokat, hátránnyal sújtva a döntően síkvidéki területeken élő magyar gazdákat.

Romániában a kormányon lévő RMDSZ-nek a minimális célokat kitűző, EU-konform

kisebbségi törvényt sem sikerült elfogadtatni, a román elnök 2009. februári,

budapesti látogatásán nem csupán az autonómia lehetőségét utasította el, hanem

a kisebbségek kollektív jogairól lakonikusan ennyit mondott: soha. Mindezek

ellenére Romániának nem kell brüsszeli nyomásgyakorlásra számítania, jóllehet

a regionalizmus uniós alapelve lehetővé tenné Székelyföld önálló eurorégiókénti

működését.

Az Unió számos okból elutasító, vagy legalábbis közömbös a nemzeti kisebbségek

kérdésköre iránt, a vonatkozó jogszabályi háttere és intézményrendszere is hiányzik.

Az európai birodalomépítés jelentős állomásának tekinthető Lisszaboni Szerződés

is csupán általános értelemben rendelkezik a kisebbségekhez tartozó személyek

jogainak tiszteletben tartásáról, nincs szó azok garanciáiról, vagy éppen a kollektív

jogokról.

- „A csatlakozással növekedni fog a jogbiztonság, az Unió majd kordában tartja a kádáriantidemokratikus

reflexekkel működő balliberális kormányokat, kiegyensúlyozott

jogállammá válhatunk” – hitegettek minket. Ezzel szemben az emberi jogok

válsághelyzetbe kerültek: a politikai szabadságjogok (gyülekezési és egyesülési jog,

a véleménynyilvánítás szabadsága) gyakorlóit állandó jelleggel hatalmi atrocitások

16

érik, futószalagon hurcolják meg a kormány ellen tiltakozókat. Ennek legvéresebb

megnyilvánulását 2006 őszén tapasztalhattuk, amikor a gyurcsányi hazugságbeszéd

napvilágra kerülését követően a kormány karhatalmi eszközökkel fojtotta vérbe

az országot mozgósító tiltakozási hullámot, több száz embert megsebesítve,

megkínozva, fogságba vetve és megalázva. Az Unió nem tudott hatékonyan fellépni

a jogsértések megfékezése és a bűnösök felelősségre vonása érdekében.

Teljes mértékben elhallgatták a csatlakozást vakbuzgósággal erőltető parlamenti

pártok azt, hogy a nemzeti önállóság egy jelentős részéről le kell mondanunk. A

Szovjetunió birodalmának részeként elszenvedett alávetettségünket követően a

függetlenség önkéntes feladására kényszerítették az országot. Miután visszanyertük

legbecsesebb értékünket, a szabadságunkat, ezt a szabadságot és függetlenséget

áldozták fel az európai uniós csatlakozás oltárán.

S mi az ami az ígéretekből, jóslatokból mégis valóra vált? Catherine Samary

francia közgazdásznak még a bővítés előtt a firenzei Európai Szociális Fórumon

figyelmeztetésként felvázolt jövőképe: ha nem sikerül közösen fellépni a

neoliberalizmus ellen és az EU demokratizálódásáért, akkor az EU gyarmatosítani

fogja Kelet-Közép-Európát. Ki kell mondunk: sajnos megtörtént.

A PARLAMENTI PÁRTOK FELELŐSSÉGE

A parlamenti pártok között nincs lényegi különbség uniós ügyekben, mindegyik

deklaráltan és egyes döntései által bizonyítottan is a jelenlegi EU elkötelezett híve.

Az alkalmankénti halvány kritika is annak jegyében fogalmazódik meg, hogy ennek

az EU-nak nincs alternatívája.

A csatlakozási feltételek súlyosan sértették a nemzeti érdekeket, és hátrányosan

megkülönbözető jellegük miatt nem feleltek meg az Európai Unió saját alapelveinek

sem. Az egymást követő kormányoknak közös a felelősségük az előnytelen csatlakozási

feltételek elfogadásáért. Az Orbán-kormány elsődleges célja az eminens tanulónak

kijáró dicséret megszolgálása volt, ezért kemény tárgyalások helyett élen járt az

egyes tárgyalási fejezetek mielőbbi lezárásában. Megnyilvánult ez a termelhető

mezőgazdasági termékek mennyiségének számos esetben életszerűtlenül alacsony

szinten történő meghúzásában. Sor került önfeladó módon a termőföld kérdésének

a tőke szabad áramlása keretében történő tárgyalására, a nemzeti elbánás elvének

kikötése nélkül. Ezt kemény nemzeti földtörvény megalkotásának ígéretével

igyekezett ellensúlyozni, amit aztán nem tartott be. A külföldiek földtulajdonszerzésére

vonatkozó törvényt így már az MSZP-SZDSZ többségű parlament alkothatta

meg néhány nappal a csatlakozás előtt – helytartókhoz méltó szolgalelkűséggel.

Ugyanez a kormány véglegesítette 2002 decemberében a sorsdöntő koppenhágai

tanácskozáson a megalázó és méltatlan pénzügyi feltételeket (Pl. a lengyelek ekkor

még legalább további 1 milliárd euró közvetlen kifizetést kiharcoltak, a területalapú

agrártámogatásuk pedig nem 25, hanem 50%-ról indult.)

A határon túli magyarság érdekeinek képviselete terén a magyar politikát a formális

17

rendszerváltozás óta irányító pártok bizonyítványa épp olyan gyenge, mint a magyar

élet egyéb területein. A kezdetektől egyenrangú külpolitikai célként („hármas

prioritásként”) fogalmazták meg az uniós csatlakozás mellett a jószomszédsági

politikát és a határon túli magyarok érdekeinek képviseletét. Ez az állítólagos

egyenrangúság a valóságban a birodalmi betagozódás céljának mindenek

felettiségét jelentette, melynek érdekében elengedhetetlennek tartották a jó viszony

látszatának fenntartását a szomszédos, úgyszintén az unióba törekvő államokkal,

s történt mindez az elszakított nemzetrészek rovására. Vagyis a nemzetpolitikailag

legjelentősebb cél a fontossági sorrendben leghátulra került. Ebben túlnyomó a

posztkommunista-balliberális erők felelőssége, akik váltakozva közömbösen, illetve

ellenségesen viszonyulnak az elcsatolt magyarokhoz. Soha el nem évülő bűneik közül

legsúlyosabb az állampolgárság kiterjesztéséről döntő népszavazás NEM-kampánya.

De a parlamenti jobboldalnak is bőven akad szégyellnivalója: a Duna elterelésének

eltűrésétől egészen Románia uniós csatlakozásának feltétel nélküli megszavazásáig,

mely az erdélyi magyarság kezéből a legfontosabb kártyalapot ütötte ki. Az

állampolgárság kiterjesztésével pedig elejét lehetett volna venni a december 5-ikei

traumának. A tüneti kezelésként – éppen a magyar állampolgárság kiterjesztése és

az önrendelkezés jogának követelése helyett – alkalmazott félmegoldásokat, mint

amilyen a Magyar Állandó Értekezlet intézménye vagy éppen a státusztörvény, a

posztkommunista-globalista kormányok, ha kellett, nemzetközi segítséggel, játszi

könnyedséggel felszámolták. A délvidéki és kárpátaljai magyarság számára pedig,

a schengeni határokon kívül esve, az anyaországgal való puszta kapcsolattartás is

hatalmas nehézségekbe ütközik, költséges és megalázó vízumkötelezettségnek

és hivatali packázásoknak kiszolgáltatva. Számukra végképp semmi előnyt nem

hozott a csatlakozás.

Az Unió működését és így Európa népeinek jövőjét meghatározó alkotmányról

a parlamenti „egypárt” a népszavazást elvetve, közösen döntött. (A népszavazás

kiírásának az Alkotmány csak annyiban lehetett akadálya, ahogyan a csatlakozási

szerződésről – mint nemzetközi szerződésről – tartott népszavazást is megelőzte

egy rövid módosítás beiktatása az alaptörvénybe.) Az EU-alkotmányra az Európai

Parlamentben minden magyar képviselő igennel szavazott – miközben például a

cseh és a lengyel képviselők többsége nem támogatta azt. Gyurcsány Ferencnek

sikerült a lisszaboni EU-csúcstalálkozón tett szolgai ígéretét megtartania: a holland

és a francia népszavazáson elbukott európai alkotmány helyébe antidemokratikus

módon lépő Lisszaboni Szerződést elsőként a magyar parlament ratifikálta. Az egyetlen

helyes út a népszavazásra bocsátás lett volna egy olyan országban, ahol az unió

közvélemény kutató intézménye által végzett felmérés szerint a lakosság mindössze

31%-a értékeli egyértelműen hasznot hozónak a csatlakozást. A szerződés törvénybe

iktatásához kétharmados szavazati arányra volt szükség, s ehhez a sebtiben történő

eljáráshoz a Fidesz sajnálatosan – de már nem meglepő módon – úgy adta meg

támogatását, hogy képviselői a mintegy 300 oldalas és 17 másik szerződésre

hivatkozó dokumentumot nyilvánvalóan még nem is tanulmányozhatták. (A lengyel

példa a Lisszaboni szerződés kapcsán is megemlítendő: az Egyesült Királyság mellett

18

ők is elérték, hogy az alapjogi charta náluk sem lesz kötelező érvényű.)

IV. VAN ALTERNATÍVA!

Az Európai Unió antidemokratikus és bürokratikus működésnek bírálatával,

sőt annak megállapításával, mely szerint a bővítés során az új országokat nem

egyenrangúként vették fel a Tizenötök, meglepő módon brüsszeli képviselőink

közül is többen egyetértenek, csak éppen pártjaikhoz hasonlóan dogmaként

jelentik ki: ennek az EU-nak nincs alternatívája. Ezért szükségesnek tartjuk a mai

Unió működésének elemzése mellett annak a valós alternatívának a felvázolását,

amit a Jobbik Magyarországért Mozgalom – több európai párthoz és EU-parlamenti

frakcióhoz hasonlóan – kiútnak tekint.

AZ EURÓPAI UNIÓ MA: A BRÜSSZELBŐL IRÁNYÍTOTT BIRODALOM

A II. világháború után a nyugat-európai államok intézményes együttműködése

gazdasági téren 1951-ben hat ország részvételével az Európai Szén- és Acélközösség

megalapításával indult meg. A továbblépést az 1957-es Római Szerződés, az

Európai Gazdasági Közösség (a Közös Piac) létrejötte jelentette, amely a következő

három évtizedben 12 tagúvá bővült. A minőségi változást, a döntő lépést a politikai

unió megteremtése érdekében az 1992-ben hatályba lépett Maastrichti Szerződés

jelentette. Ekkor indult el az a folyamat, amelynek eredményeként a brüsszeli központi

hatalom ma az európai lakosok mindennapjait közvetlenül érintő döntéseket hoz,

rendkívüli mértékben csorbítva az egyes országok önrendelkezését. Erről a ma

létező EU-ról kimondhatjuk, hogy antidemokratikus, bürokratikus, korrupcióval

terhelt, neoliberális elveket érvényesítő, államok felett álló képződmény.

Antidemokratikus, mert a működését meghatározó, az elbukott európai alkotmány

helyébe lépő Lisszaboni Szerződést népszavazásokon kinyilvánított népakarat

ellenére fogadta el Európa politikai elitje. Antidemokratikus, mert a legfőbb

döntéshozó testülete, a Bizottság gyakorlatilag kinevezett és nem demokratikusan

választott tisztségviselőkből áll. Nem érvényesül a hatalommegosztás klasszikus

elve, a Bizottság az Unió kormánya, tehát a végrehajtó hatalmat gyakorolja, a

törvénykezdeményezés monopóliuma is az övé, és részben bírói feladatot is ellát

(büntet). A parlament jogköre korlátozott, még a törvénykezdeményezés jogával

sem élhet, módosításait pedig csak bonyolult procedúrával, a Miniszterek Tanácsával

egyeztetve fogadtathatja el.

Bürokratikus, mint minden központilag irányított birodalom, amelyik döntéseit

egy kaptafára, az alattvalóktól távol, azok döntéshozatali jogait elvéve hozza meg. A

brüsszeli, felduzzasztott adminisztráció külön kasztként működik, a maga szabályait

kényszerítve Európa lakosságára.

Korrupcióval terhelt, aminek eklatáns példája a Jacques Santer vezette bizottság

19

korrupció miatti kollektív lemondása volt (1999). Az Unió számvevő intézményének

vezetőjét pedig azonnali hatállyal eltávolították tisztségéből, amikor súlyos pénzügyi

visszaélések leleplezésére készült. Lépten-nyomon hallunk híreket a képviselők

szabálytalan költségfelhasználásáról is. Az Európai Csalásellenes Hivatal (OLAF)

évente több száz korrupciós ügyet tár fel. Az uniós költségvetés százalékokban

mérhető, nem elhanyagolható része az Unió számvevőszékének adatai szerint nem

tiszta csatornákon távozik.

Az EU neoliberális elveket képvisel az emberi jogok terén és a gazdaságpolitikában

is. Elfogadja és a tagállamoktól elvárja, hogy az egynemű pároknak a házasság és a

gyermekek örökbefogadásának teljes jogát biztosítsa, ezzel a hagyományos család

felbomlását igyekszik elérni. A bevándorlással szembeni fellépést xenofóbiának,

a cigányság esetében a törvények betartatását, a pozitív diszkrimináció elvetését

pedig rasszizmusnak bélyegezi.

A brüsszeli gazdaságpolitika deklaráltan az egységes piacon alapul, ugyanakkor

adminisztratív szabályozó eszközökkel és kvótákkal ezt eltorzítják – elsősorban az

újonnan csatlakozott országok kárára. A bizottság döntéseit mintegy 1500 aktív

szakértői csoport készíti elő, amelyben meghatározó szerepük van a multinacionális

vállalatoknak. Az európai gazdaság irányításában tehát alapvető befolyással bírnak

a multinacionális társaságok. A brüsszeli szabadságfogalom középpontjában a tőke

szabad áramlása áll, ez pedig a globalizációt erősíti, szemben a nemzeti közösségek

szabadságának kiteljesítésével.

Az EU – amelyik már ma is államok felett álló képződmény – a Lisszaboni Szerződés

alapján egységes jogalannyá válna, lehetővé téve egy európai szuperállam

létrehozását. Az Unió olyan mértékben lehetetleníti el a tagállamok önállóságát, a

nemzeti parlamentek szerepét, hogy az egyes országok lényegében tartománnyá

degradálódnak. (Az EU-jog a magyar parlament törvényhozása nélkül is kötelezően

behatol a jogrendünkbe. A Habsburgok „csak” három terület önálló döntési jogát

vették el. Az EU hármat hagy meg – legalábbis papíron.) Az Európai Bíróság világosan

leszögezte egyik ítéletében: „az unió joga felette áll minden vele ellentétes nemzeti

jognak, beleértve az alkotmányokat is.” A regionalitás esetében követendő példának

tekinti az önálló döntéshozó testületekkel (kormány, sőt helyi parlament) bíró

régiókat. Ezzel valójában a nemzetállamok erodálása a célja, hiszen így Brüsszelhez a

régiók nem a nemzeti kormányokon keresztül kapcsolódnának. (Persze a magyarság

ezen alapuló autonómia törekvéseit az Unió – ellentmondva saját elveivel – már

nem támogatja.)

Az Unió számos jelét adta annak, hogy nem áll szemben az amerikai központú

pénzügyi-gazdasági globalizmussal, hanem annak közvetítője a tagállamok felé. Valery

Giscard d’Estaing, az alkotmánytervezetet kidolgozó konvent vezetője egyenesen

úgy fogalmazott, hogy az EU az USA-nak nem riválisa, hanem megbízható,

együttműködő partnere kell, hogy legyen. Ennek jegyében felel meg Brüsszel egyre

inkább a WTO kívánságainak, és többek között engedélyezi Amerikából génkezelt

20

mezőgazdasági termékek behozatalát, sőt európai termesztését. (Leleplező volt

a CIA-repülőgépek európai, törvényellenes leszállásai körüli botrány is, amelynek

során az EU magas szintű képviselői hazudtak a vizsgálatot végző parlamenti

bizottság tagjainak, illetve megtagadták a válaszadást.)

Jelenleg Európában birodalom építése zajlik reform álnéven. Az eredetileg hat

országot és 170 millió lakost tömörítő Unió a legutóbbi tagfelvételekkel 27 országra

bővült, amelynek félmilliárd lakosa van, akik 22 különböző nyelvet beszélnek. Ma

az Unió soknemzetiségű birodalomhoz hasonlít, maga José Manuel Barroso, az

Európai Bizottság elnöke mondta ezt 2007-ben egy sajtóértekezleten. A birodalom

definíciószerűen olyan állam, amely számos etnikailag, kulturálisan különböző

nép felett uralkodik, és uralmát, legalábbis részben, erővel tartja fenn. E definíció

pontosan ráillik az Európai Unióra, mert:

- népessége valóban igen vegyes, szinte minden országban más nyelvet

beszélnek;

- az Unió fenntartása részben szintén erővel, mindenekelőtt gazdasági nyomással

történik (a kvóták túllépését bírsággal sújtják, tilos a hazai ipar és gazdaság közvetlen

támogatása, a költségvetési hiány túllépése az eurózónában csillagászati mértékű

bírságot von maga után);

- hasonlóan más, a történelemből ismert birodalmakhoz, az Unió is terjeszkedik;

- az Unió irányítása sem demokratikus eszközökkel történik.

AZ ALTERNATÍVA: A NEMZETEK EURÓPÁJA

A téves axióma: a jelenlegi EU-nak nincs alternatívája. A helytálló kijelentés: Európa

népei együttműködésének nincs alternatívája. Ez nem a Jobbik Magyarországért

Mozgalom sajátos felfogása, csak Magyarországon tűnik annak. Az úgynevezett

euroszkeptikus vagy inkább eurorealista felfogást más országokban parlamenti

pártok, vagy – mint Csehországban – maga az államfő képviseli. Talán érdemes

Habsburg Ottó egy korábbi írását is idéznünk: „A kisállamok szálkák az uralkodó

bürokrácia szemében. Nem hagyják magukat könnyedén egységesíteni, zavarják az

egyetemes szabványosítás tervét, és miután nem felelnek meg az új hűbéruraknak,

el kellene tűnniük… Érthető tehát, hogy a kisebb országok népeinek gondot okoz

saját jövőjük, és Európát gyakran szkeptikusan szemlélik.”

Európa lakói nem kívánnak egy birodalom részesévé válni. Felmérések szerint

például Angliában a lakosság kilencven százaléka utasítaná el a birodalmi politikai

berendezkedést szentesítő Lisszaboni Szerződést, ha szavazhatna róla. Egy korábbi

magyarországi felmérés is azt mutatta, hogy a megkérdezettek hetven százaléka a

nemzetállami együttműködés és nem egy egységes birodalom vagy föderatív állam

mellett tenné le a voksát. Az emberek megértik az együttműködés szükségességét,

de

- csak olyan formákat támogatnak, amelyek nem járnak a nemzeti szuverenitás

olyan alapvető csonkításával, mint amit az alkotmány vagy a Lisszaboni Szerződés

tartalmaz;

21

- a demokráciát valóban európai értéknek tekintik, ezért nem akarnak olyan

államformákban élni, amelyeknek a politikáját nem tudják befolyásolni, ahol

közhelyszerű tény a szakértők által egybehangzóan az Unióra ráolvasott

demokratikus deficit;

- nem akarják feladni a második világháború után felépített európai szociális

modellt, ezért elutasítják az Uniót jellemző neoliberális politikát, amelyet a legújabb

szerződések alkotmány rangjára akarnak emelni.

Már a csatlakozási feltételeket meghatározó 2002-es koppenhágai csúccsal

párhuzamosan megtartott civil szervezetek tanácskozásán megszületett ún.

Koppenhágai Kiáltvány is alternatívát jelölt meg az akkor formálódó, 25 tagországú

Unióval szemben. E dokumentum célként a népek, nemzetek Európáját jelölte meg, a

jelenlegi EU-t a gazdasági és politikai elit projektjének titulálva.

Az EU szabályozó eszközei közül néhány olyan mechanizmussá vált, ami

meghamisítja a piacot, és így sok fejlődő ország számára vált destruktívvá. Ezt

tovább súlyosbították a bővítési tárgyalások eredményei, mivel azok valójában

diktátumoknak az új tagországokra kényszerítését jelentették.

Meg kell szüntetni a nemzetközi konszernek meghatározó befolyását az EU politikai

döntéseire. Ezek a Bizottsággal szorosan együttműködve a fő szószólói a gazdasági

ultra-liberalizációnak és a közszolgáltatások privatizációjának. Hatalmas befolyású

lobbirendszer működik Brüsszelben, amellyel a nemzetközi cégbirodalmak

polipszerűen fonják körbe az uniós döntéshozatal minden színterét.

Létrejött, mint egy új kaszt, az eurokraták szilárd szövetségi rendszere, amely átível

az Európai Parlament nagy frakcióin is, mivel az európai szocialisták és néppártiak

(utóbbihoz tartozik a Fidesz) határozott egyetértésben vannak az Unió jelenlegi

irányának helyessége tárgyában. Közösen lépnek fel, antidemokratikus eszközökkel

(például frakciólétesítési feltételek szigorítása) azon erőkkel szemben, amelyek a

Nemzetek Európájáért, a szabad és független nemzetek kölcsönös előnyökön

alapuló együttélésének modelljéért küzdenek. Ezekkel az ún. euroszkeptikus

erőkkel kíván a Jobbik az Európai Parlamentben közösen fellépni a kontinens

országainak új alapokra helyezett együttműködéséért, a Nemzetek Európájának

megvalósításáért.

A jövő Európájának nyitottnak kell lennie az együttműködés rugalmas formái, a

kivételek iránt, a népek önrendelkezési joga alapján. A demokrácia megköveteli a

nyilvános, kritikus vitát, választott politikai vezetőket, azok elszámoltathatóságát. A

föderáció sok jelét felmutató irány, egy jövőbeli európai szuperállam, elvetendő. Az

önrendelkezéshez való jogot az ENSZ-határozatokkal összhangban minden nemzet

számára biztosítani kell.

A Jobbik Magyarországért Mozgalom egy ilyen elveken alapuló európai

együttműködés mellett kötelezi el magát, ezt kívánja képviselni az Európai

Parlamentben. A közvélemény-kutatások, az uniós alkotmányt és a helyére lépő

Lisszaboni Szerződést elvető népszavazások is ennek az útnak a helyességét

támasztják alá. Akik pedig kétségeket ébresztenek egy ilyen együttműködés

22

realitásával kapcsolatban, azok számára a választ a múlt alapján is megadhatjuk:

a Maastricht előtti Európában a hangsúly a kölcsönös előnyökre épülő gazdasági

együttműködésen volt, nem pedig egy európai szuperállam létrehozásán.

V. TEENDŐINK ITTHON ÉS BRÜSSZELBEN

Az Európai Unió jövőjének alakításában való részvétel, ezen belül a magyar

célok megfogalmazása és érvényesítése nem valamiféle külpolitikai, integrációs

kérdés, hanem mindennapi életkörülményeinket, valamint nemzetként való

megmaradásunkat meghatározó feladat. Az életkörülmények befolyását

természetesen félrevezető arra a kérdésre leszűkíteni, hogy a nemzetgazdaság

mekkora összegű brüsszeli támogatáshoz juthat, azt melyik kormány hogyan

használta vagy használná föl. Ennél tágabban kell megvizsgálnunk, hogy az egyes

területeken milyen előnyben részesülünk, és milyen hátrányt kell elszenvednünk,

hogyan lehetne eredményesebben érvényesíteni a magyar érdeket a jelenlegi

rendszerben is, s melyek azok a lényeges kérdések, amelyek a jelenlegi Európai

Unió keretein belül nem oldhatók meg. A következőkben a nemzetstratégia

szempontjából lényeges területek helyzetét áttekintve határozzuk meg azokat a

legfontosabb teendőket, amit a Jobbik Magyarországért Mozgalom megvalósítandó

programjának tekint – itthon és uniós szinten.

MAGYAROK A TRIANONI HATÁROKON TÚL: NÉLKÜLÜK NINCS JOBBIK-STRATÉGIA

A trianoni békediktátum ellen reménytelen helyzetben az utolsó percig küzdő

Apponyi Albert szavaival valljuk: „A magyarságot papíroson el lehet tüntetni, meg

lehet kísérelni más eszközökkel a kiirtását és megfélemlítését, de az a magyarság

ma még megvan, és amíg él, elévülhetetlen jogot formál a nemzeti léthez, amelyről

soha és semmilyen körülmények között sem fog lemondani.”

A trianoni diktátum óta magyar nemzetpolitika nem létezhet a határainkon kívül

élő nemzetrészek érdekeinek képviselete, jövőjének tervezése nélkül. Ez a feladat

részben erkölcsi természetű: még ma is minden megszülető magyarnak közel 25

százalék esélye van rá, hogy idegen állam polgára legyen, amelyik beolvadásra vagy

éppen elvándorlásra készteti, jogaiban, életlehetőségeiben korlátozza. A másik

háromnegyed – e szempontból – szerencsésebb sorsúra mindez kötelezettségeket

is ró, a nemzeti szolidaritás elve alapján.

Az erkölcsi parancson túlmenően is könnyen belátható az egymásrautaltság: a

globalizáció nemzeteket roncsoló folyamatának a magyarság nagyobb erővel

állhat ellen, ha nem hagyja veszni a vele közös vérségű, anyanyelvű, történelmű és

egyszokású milliókat. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a két világháborút

követően a rovásunkra megjutalmazott szomszéd népek több évszázados

törekvése a magyar nép szállásterületének folyamatos csökkentése, s ezzel állami

befolyásuk további kiterjesztése a Kárpát-medence belseje felé. Amennyiben sikerrel

számolják fel a területükön élő magyar közösségeket, a maradék magyarhon lakói

is védtelenebbé válnak. Az erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai nemzetrészeink

23

erősítése tehát nem csak e közösségek túlélését segíti, hanem az egész nemzet

önvédelmi, népesedési és gazdasági kilátásait is nagyban javítja. Mindezek alapján

fontos a program alaptételeként rögzíteni: a Jobbik az Európai Parlamentben sem

csak a Magyar Köztársaság állampolgárainak, hanem a Kárpát-medence valamennyi

magyarjának az érdekében kíván fellépni, együttműködve a magyar érdekekért

küzdő határon túli magyar képviselőkkel is.

A további sorvadás, fogyatkozás, jövővesztés csak bátor és a nemzetérdek iránt

elhivatott anyaországi politizálással állítható meg, mely szakít az eseménykövető,

a cselekvés alóli kibúvókat kereső eddigi gyakorlattal. Hatékony nemzetközi jogi

elvárás- és szankciórendszer hiányában a magyar külpolitika elsőrendű célja kell legyen,

hogy Magyarország számára védőhatalmi státuszt fogadtasson el a tőle elszakított,

szülőföldjükön őshonos magyar közösségek felett. Ez lehetővé tenné, hogy –

amint azt Ausztria tette az első világháború után Olaszországhoz csatolt Dél-Tirol

érdekében – Budapest a határon túli magyar közösségeket ért jogsértések és egyéb

sérelmek esetén kellő jogalappal lépjen fel a nemzetközi fórumok előtt, illetőleg

képviselje érdekeiket. Meg kell értetnünk, és el kell fogadtatnunk Európával, hogy az

ezer évig közös államiságban élő magyar milliók sorsa és helyzete nem hasonlítható

a más kontinensekről néhány évtizede bevándorlókéhoz, vagyis kisebbség és

kisebbség között nagy eltérések vannak. Amennyiben ez a megkülönböztetés

a jogi szabályozásban is teret nyer, akkor nem kell attól tartani, hogy az őshonos

közösségek önrendelkezési igényeinek figyelembevétele a nyugat-európai status

quo felborulását eredményezi.

Látni kell, hogy a nemzetállamok és a nemzeti öntudat képezik az Unió által

is közvetített globalizációs folyamat fő akadályát, ezért a legnagyobb veszély a

nemzeti közösségeket fenyegeti. Az Európai Unió rendszere jelenleg nem tartalmaz

semmilyen megoldást arra, hogy a kisebbségi sorba kényszerített nemzeti

közösségek hogyan boldoguljanak, hogyan jussanak el arra az őket megillető

önrendelkezési szintre, amelyeket egyébként a nemzetközi egyezmények előírnak.

A Jobbik a szövetséges erőkkel azon szeretne dolgozni az Európai Parlamentben,

hogy ez a helyzet megváltozzon.

A Jobbik vallja, hogy a nemzetpolitikai fordulathoz mindenekelőtt idehaza kell

a rendet helyreállítani, a magyar államot visszahelyezni történelmi szerepébe, s

ezzel erős támaszt és jövőképet nyújtani a trianoni határokon kívülre szakadt

honfitársainknak. E főcél mellett azonban az Európai Unió intézményi keretei között

is minden lehetséges eszközt meg fog ragadni a magyar érdek érvényesítésére, az

Európai Parlamentbe jutó képviselőit is ennek szolgálatába állítja, a következőkben

felsorolt célokat tűzve ki számukra.

A magyar ügy európai közbeszédbe terelése

A magyar politika – s tegyük hozzá: a határon túliak pártjai – máig képtelen

volt illetve valójában meg sem kísérelte az európai közélet megoldandó kérdései

közé bevinni az erdélyi, felvidéki, délvidéki és kárpátaljai nemzetrészeink ügyét.

24

A kétségkívül meglévő közöny nem mentség a restségre, a megalkuvásra, az

elszalasztott lehetőségekre. A trianoni békediktátummal elcsatolt magyarok

jogfosztottságának az európai közvéleményben történő tudatosítása a helyzet

megváltoztatásának első és megkerülhetetlen lépése.

Az önrendelkezési törekvések feltétel nélküli támogatása

Nem csak a regnáló anyaországi politikai elit, de a határon túli magyarok

érdekképviseleteinek nagy része is alkuk foglya, külső elvárásoknak igyekeznek

megfelelni saját közösségük építése helyett. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy az

autonómiakövetelések puszta megfogalmazása is gyermekcipőben jár. A Jobbik

nem kíván a gyakran csak nevükben magyar pártokhoz igazodni, hanem készséggel

támogat valamennyi önrendelkezési törekvést, mely az elcsatolt nemzetrészek

cselekvő köreiben megfogalmazódik.

Kollektív jogok beépítése az EU jogrendszerébe

Az állammal nem rendelkező, vagy államuktól elszakított őshonos közösségek

fennmaradását, illetve gyarapodását az egyénre szabott emberi jogok nem képesek

szavatolni. Nem csak azt kell biztosítani ugyanis, hogy a nemzeti kisebbséghez tartozó

személyek az önazonosságuk megőrzéséhez szükséges jogokkal rendelkezzenek,

hanem azt is, hogy az ennek alapjául szolgáló intézményeket létrehozhassák,

működtethessék, s a szükséges anyagi erőforrásokkal is rendelkezzenek. Ennek

törvényi feltételrendszerét a nemzetiségek kollektív jogainak rögzítése jelentheti az

EU joganyagában, mely hivatkozási alap lehetne a magyar önrendelkezési igények

érvényesítésére is. A megbukott Lisszaboni Szerződés esetleges újratárgyalása és

szövegezése alkalmat kínál a kollektív jogok elismerése iránti ismételt fellépésre.

Fellépés a sérelmet szenvedő magyarokért

Szerte a Kárpát-medencében származása miatt sok magyar van erőszaknak,

hátrányos megkülönböztetésnek kitéve. A jogti

A Jobbik programját még nem is ismerjük (16.-án jön ki), tehát akkor miről beszélünk?

A Fideszét nem nehéz kitalálni, valamennyit biztos segít, a kérdés csak az, hogy ez elég lesz-e.

MSZP program segít-e MUHAHAHAHA!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!