Hogy lehetséges az, hogy a különböző szuperhősös filmek ennyire osztatlan népszerűséggel rendelkeznek még a felnőttek körében is?

Számomra ez egyszerűen érthetetlen. A szuperhősök egy olyan kor termékei, amikor a gyerekek számára befogadhatatlan ponyvaregények szereplőit a harmincas évekből (Doc Savage, The Shadow, The Spider) átformálták tanítási eszközökké, ikonokká. Kb. olyan szinten volt az egész, mint ma a rendőrség Vakáció Kapitánya. Aztán az USÁ-ban létrejött a képregényeket ellenőrző iroda, ami még tovább erősítette a gyerekeknek szóló erkölcsi leckéket. Eleinte ezeket szó szerint öt éveseknek tervezték, ami tökéletesen látszik is a rajzstíluson. Borzasztó igénytelenül megírt "párbeszédek" (amik körülbelül a clickbait videók címének a szintjén mozognak) szabályosan odahányt rajzok valami minőségtelen újságpapírra fosbarna színekkel dominálva, és az egész, hangsúlyozom egy borzasztó fekete-fehér világot mutatott be, aminek az volt a célja, hogy a gyerekeket megtanítsa a jó és rossz közti különbségre.

Aztán persze ezek valamilyen szinten fejlődtek és a rajzolás minősége elérte a kifejezetten jó és igényes szintet, továbbá bevezettek olyan elemeket, amik már egy kicsit idősebb korosztályt céloztak (pl. a kommunista Zöld Íjász, alkoholista Tony Stark, a feleségét verő Hank Pym stb.), de ezek még mindig olyan elemek voltak, amiket a 12-14 éves gyerek már bőven érthet és bevezetheti ezekbe a problémákba egy olyan köntösben, ami befogadható. És itt van a lényeg, ezeknek a szuperhősös sztoriknak mindig az volt a lényege, hogy egy gyerekek számára befogadható keretrendszert hozzon létre, amivel bizonyos üzeneteket átadhatnak. Ezen viszont látszik az inherens infantilizmus, olyan nevekkel mint a Vasember vagy a Csodanő. A karekterek nem tudják levetkőzni, hogy egy olyan gyerekenek szóló közegről van szó, még akkor sem, ha beleerőltetnek valamilyen szinten összetettebb témákat, amik összességében azért szintén a gyerekeknek szólnak. Hiszen a Captain America Civil War megtanítja őket arra, hogy bizonyos problémáknak több nézőpontja is lehet, a Winter Soldier az autoritáshoz való viszonyról és a szabadságjogok feladásáról a biztonság érdekében szól, de ez megint egy olyan téma, ami előkerül a gimnáziumban. És a keretrendszer ugyanúgy infantilis, mert végtére is, az lesz a megoldás, hogy a Vasember és egy latexruhában össze-vissza ugráló valaki összeverekednek. Ez pedig ellehetetleníti, hogy valóban jól meg tudja vitatni a mű az (ugyan még mindig primitív, de legalább már nem prédikáló) üzenetet, mert a szuperhősös művek elengedhetetlen része a tét nélküli buta verekedés, és ez a flow megöli a normális ábrázolását a problémáknak.

Ebből pedig az következik, hogy felnőtt emberek milliói élveznek egy olyan rendszert, amit eredetileg ötéves gyerekek oktatására találtak ki, annak minden kötöttségével együtt. Ennek ellensúlyozására persze vannak olyan szuperhősös szemetek, amik úgy próbálják ezt palástolni, hogy véresek és erőszakosak, de ez annyira szándékosan in your face, primitív és erőltetett módon van tálalva, mintha egy 15 éves világfájdalmat érző kislány akar meggyőzni arról, hogy ő már felnőtt. Az egész műfaj pontosan ettől szenved, és ebbe még a népszerű dekonstrukciók is beletartoznak mint a Watchman és a Worm.

Mert ezek ugyan a meglévő kliséket, logikátlan elemeket és a következmények hiányát kritizálják ugyan, de a lényegi kritika sose hangzik el, sőt; ők is beleesnek ugyanabba a hibába, miszerint a műfaj inherens velejárói (nevetséges becenevek, buta kosztümök, erőltetett verekedés mint problémamegoldás, ezerszer ismert trope-ok vagy azoknak az ellentettei, az igényes konfliktusábrázolás hiánya stb.) őket is megöli.