Mi a véleményetek erről a pár sorról?

Azt hittem menten elájulok. Éreztem, ahogy a telefonkagyló majd szétroppan a markom szorításától. Üvölteni akartam, de tudtam, hogy azzal nem érnék el semmit. Nem! Az nem lehet, hogy Lisának valami baja esett! Ő nem! Erős lány. Tudom, hogy képes megvédeni magát. - Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, majd így reagáltam a hallottakra:

- Megvizsgálták már a vérmintát? Az is lehet, hogy valami állat vére, vagy másé esetleg. Nem lehetünk benne biztosak - mondtam.

- Ezzel mi is tisztában vagyunk, hölgyem. De nem zárhatjuk ki, hogy valami, vagy valakik megtámadták őket. Az egyik hátrahagyott hátizsákban megtaláltuk valamennyijük mobiltelefonját is. Így, ha olyan helyen is lennének, ahol van térerő, akkor sem tudnak segítséget hívni a hegyekből.

Stone Everest egy kis város volt, ami egy nagyobb hegységrendszer kellős közepének egyik völgyében húzódott. Megközelíteni csak egy isten háta mögötti úton lehetett, vagy légi járművel. Nem is maga a városka miatt volt megannyi turista célpontja az év nagy részében, hanem Stone Everestet körül ölelő, magasan az egekbe szökő hegycsúcsok meghódításáért, amire sokan tettek kísérletet, de csak elenyésző számban érték el önerőből a hegy legmagasabb pontját. A grandiózus látkép mellett a hegyek tárnái és hosszan húzódó cseppkőbarlangjai is odavonzották a látogatókat. Bár a hegyek megközelítése hivatalosan egész évben engedélyezve volt, azt ajánlották, hogy inkább csak a késő tavasz, és kora ősz közötti időszakban tegyék.

Lisa, barátja Steve, és még két barátjuk nagyon szerettek kirándulni együtt. Hajtotta őket a kíváncsiság a természet meghódítására, és nem utolsó sorban szerették kiélvezni azt az időt, amit a világ zajától elzárva tölthetnek. Éppen ezért indultak útnak április derekán, amikor még szinte egy turista sem rótta a hegyvonulatok, és félúton a völgy felé elterülő erdők csapásait, melyeket az elődjeik tapostak ki.

- Holnap indulok Stone Everestbe. Az ottani hatóság erősítést kért az FBI-tól. Úgy gondolják, ez már túlnyúlik az ő hatáskörükön. - mondta a férfi.

Lisa egy viszonylag magas, vékony, ugyanakkor erős testfelépítésű lány volt hosszú, gesztenyebarna hajjal, sötét szemekkel. Három évvel volt idősebb nálam, és ez látszott is. Mindenki ezt mondta, aki ismert minket. Engem külsőleg hasonló adottságokkal ruházott fel a sors, mint a nővéremet, azzal a különbséggel, hogy nekem rikító, smaragdzöld szemem volt, majdnem fekete vállig érő hajjal. Nem elsősorban a külsőnk miatt találták ki mindig melyikünk az idősebb, hanem ahogyan mindenben a segítségemre volt, mikor szükségem volt rá. A szüleink halála után ő volt az, akire számíthattam. „Az én kis hugim!” - folyton így szólított, még mielőtt elköltözött volna, hogy új életet kezdhessen. Nehezen dolgozta fel az autóbalesetet, amikor apa épp hazafelé tartott a kocsijukkal, anyuval az anyósülésen, és egy hirtelen földindulás alkalmával egy hatalmas kőtömb zuhant a járműre, aminek következtében mindketten szörnyet haltak. A tragédia után csak mi maradtunk egymásnak. Lisa orvosnak tanult, és messze az otthonunktól kapott állást, így ezt egy jelnek tekintve úgy érezte mennie kell. Én recepciósként dolgoztam egy ötcsillagos szállodában. Nagy volt a hajtás, így a hét legtöbb napján csak azzal a céllal evickéltem haza, hogy jól kipihenhessem magam. Egy átlagos hétköznapon a szálloda személyzeti szobájában is aludhattam volna, de sose éreztem kényelmesen magam, így minden nap hazabuszoztam, hogy a saját ágyamban aludhassak.

Nagyon szerettem a nővéremet, ezért határozottan hoztam a rendőr tudomására az elhatározásomat:

- Én is ott leszek! - majd egy mozdulattal le is tettem a telefonkagylót.

Másnap, ahogy a repülőtér termináljában állva a menetrend táblát bámultam, hirtelen megrezzent a telefonom. Előkapva a zsebemből láttam, hogy egy üzenet érkezett: