Írtam egy novellát, mondanák véleményt hogy mit gondoltok róla? Elég hosszúra sikeredett, remélem elolvassa valaki.

Ismert egyszer egy ember.A körülményekhez mérten ismert.Barát volt ő?Barátnő talán?Talán egyik sem...de egy dologban biztos vagyok

Ő volt az az ember aki a legjobban ismert.Emlékszem erre a lányra,a napon amikor megismertem,ködös,esős időjárás volt.Ő maga sem

tudta hogy fel figyeltem rá,nem is lehetett másképp...ahogy besétáltam az ünnepségre,féltem és bennem pezsgett az újdosnág varázsa

,egyszerre féltem attól hogy vajon milyen helyre kerülök? vajon befogadnak és szeretnek majd? 13 éves voltam...És ahogy leültem

ott egy beszédes lányra lettem figyelmes,közvetlen előttem ült.Kitűnt a néma tömegből.Az összes diák feszülve várta az előadást

ő viszont csak csak beszélt előttem mint ha csak egy traccs partin lennénk.Én nem haragszok gondoltam,kit is érdekel egy unalmas

semmit mondó évnyitó előadás,igen,egy iskola évnyitón ültünk.Emlékszem a sötétben az ő sötét hajára,a sötét szemére és arra a

fényre ami e külsőségek mögött ott rejtőzött.Csak beszélt és beszélt előttem ülve,hogy miről?Semmiről,csak női pletykákról.

Egy kövéres,szép arcú lány volt aki mély lelki sebekkel küzd,mint később megtudtam.Ő is 13 éves volt és osztálytársak lettünk

mert én a régi iskolát otthagyva,átmentem egy másikba.Emlékszem a napra amikor elsőnek besétáltam az osztályba.Hajnalban amikor

ébredtem,élettel telve ébredtem és éreztem,jó helyre megyek.Talán még sem így volt?maradtam volna az előző iskolámban?Ki látta

ezt előre...csak mentem és mentem felszáltam a buszra és onnan is csak sétáltam amíg oda értem az osztályterembe.Csak két ember

volt akit ismerősnek véltem,a sötét hajú és sötét szemű lány és az unokatestvérem.Ő is oda járt,szintén kövér volt és sötét szemű

csak ő az ellenkező nemből képviseltette magát.Beültem az unokatestvérem mellé mint az egyetlen ember akit "ismerek".Hamar

megbarátkoztam az új környezettel,és a sötét szemű lánnyal.Egy pszichológiai tanulmány szerint a fiatal lányok úgy fejezik ki a tetszésüket hogy

ellenszenvet keltenek a maguknak tetsző fiúban és bántani próbálják azt.Bántott-e ő?Igen bántott,a szívemig hatolt ahogy próbálta

tudtomra adni a tetszését,és ő is tetszett nekem.Még sem jött még el az idő,amikor a szívünk egymásébe forhatott,még fiatalok

voltunk.Később pad társak lettünk...Talán a véletlen?vagy a sors? Emlékszem a "keletkótya" lányra aki sosem bírta befogni

a száját csak beszélt és beszélt.Mindig ilyen volt de sose bánta ha fekete pontot kapott érte,emlékszem a lányra,amikor kihívtak

felelni,ahogy muttata a matematika megoldást,nagy fehér lapon és akkor is csak beszélt és beszélt,hangtalanul próbálta megsúgni

a megoldást mert ő hiába mutatta magát bugyutának és kelekótyának,valóban okosabb volt legtöbbünknél.Csak tartotta fel a nagy

fehér táblát amikor a tanárunk rám figyelt és csak beszélt és beszélt.Szótlanul.Hogy mért tette?soha sem mondta nekem de tudom

miért...Mert jó szíve volt...ő volt megtestesült jóság,nem ösztökölté háttér szándék vagy viszonzott segítség.Ő csak ő volt,

Egyszerűen a sötét szemű lány aki segíteni akart hogy sikerüljön a feleletem,csak beszélt és beszélt szótlanul is,csak segíteni

akart,semmi mást.Még nem fertőzte meg ártatlan lelkét az emberi kétszínűség,harag...a drogok.Emlékszem az iskolái bálra ahol

nagy szoknyákban lépett fel...voltak szebb lányok mellete de mért csak őt figyeltem?Emlékszem a bál végére amikor félt hazamenni

és haza kísértem,emlékszem ahogy a sötét éjszakai est a haját lebegtette és ott sétált melletem.Csinos volt,talán az első lány

akit igazán vonzónak véltem.És ott sétált melletem.És én éreztem valamit.lelkiösszhangot...pedig sosem tudtam beszélni azzal

a lánnyal amíg nem nőttünk fel mindketten...Később elballagtunk,ő a legjobb iskolába került ami a környéken volt,élés ellentét

hogy én a legrosszabba.Még is jó barátok maradtunk,bár kissé távolságtartóak.Egy dolog maradt meg a napról amikor az új iskolámba

mentem,a buszon ültünk,én száltam fel korábban és a sötét szemű lány mutattott rám a barátnőinek hogy ott vagyok én is...tudta

ő is,ahogy én is hogy fogunk még találkozni,pedig akkorra már volt barátnőm,14 évesek voltunk.Sokszor futottunk össze a buszon

hiába lakott másik településen és hiába volt barátnőm,mindig vártam hogy leüljön.Oda.Mellém.beszélgessünk.Mert mi igazán megértettük egymást,bár

sosem mondtuk ki egymásnak,emlékszem a hosszú utakra amit végig beszélgettünk és arra ahogy leszált a buszról,ahogy elhaladt

integegetett és én viszonoztam...voltak lány barátaim de ő kitűnt közülök,valahogy más volt,másképp áltunk egymáshoz.Emlékszem

a nevetésére,a mosolyára,a szavaira...és ahogy csak beszélt és beszélt mint akkor amikor megismertem.Milyen irónikus is az élet..

bár maradtam volna a régi iskolámban és soha nem ismerem meg őt igazán?vagy így kellet lennie? A sötét szemek előrevetítték

a sötét jövőt és éjszakát amikor megváltozott minden...szintén irónikus,regénybe illő strófa volna,ha ez nem egy igaz történet

lenne.E sötét szemek mögött annyi minden rejtőzött amit nem sejthettem,és talán még most se tudok igazán,hiába lettünk később

minden rossz előtt "legjobb" barátok.Volt egy év,közeledve a tetőponthoz,amikor egy iskolába jártunk,a "szuper iskolába" a környéken

Nem mondtam neki hogy oda megyek tovább tanulni,csak összetalálkoztunk.Az iskola "átjáróján" ami az egyik és másik épületet kötötte

össze.Ironikus.Akár ott helyben leszakadhatott volna köztünk,a mély űrt előrevetítve ami kialakult köztünk később.

Mért?? Mért nem szakadt le?Mi csak ott álltunk és beszélgettünk,örültünk egymásnak hogy ott látjuk a másikat...csak beszélt és beszélt

ahogyan szokott.Áltunk az átjáró mértani közepén és csak arra várt az egész helyiség hogy minden mérnöki tevékenységnek ellentmondva fogja

magát és ott helyben leszakadjon..pontosan köztünk...De nem szakadt le...Miért nem és miért nem? Akkor fogtuk volna magunkat

és a másik irányba elsétáltunk volna és többet nem is beszélünk.... de nem így történt.Állva maradt az átjáró,és mi csak

beszéltünk és jól éreztük magunkat,egymással.Még mindig tetszett a sötét haja és a sötét szeme és emellet a belsője,egyre jobban tetszett.

Évekkel múltán nekem elváltak útjaim a nagy ő-vel és bánatomban a drogokba fordultam,nem is gondoltam a sötét hajú és szemű lányra.

nem beszéltem vele évekig.Drog mámoromban ő sem jutott eszembe,hogy talán az egyedüli aki segíthet,mert ő egy lelki társ,aki csak beszél és beszél..

leszoktam a drogokról ami majd egy évbe tellet,közben egyszer írtam a sötét szemű lánynak de ő nem válaszolt,így nem fírtattam.

Úgy tudtam komoly kapcsolatban él és ennek tulajdonítottam hogy nem válaszol.Aztán egy nap ő írt,és akkor még egylépést tettünk

aznap éjjel felé amikor a beszédes sötét szemű lány csak halgatott és halgatott.Amikor írt,mesélt és csak mesélt magáról és igazán megismertük egymást

,úgy ahogy előtte sosem,hiába éreztük mindig egymás iránt a lelki kötődést.Ő csak írt és írt,elmondva a legmélyebb titkait és akkor én

beleszerettem...Évek óta nem éreztem senki iránt semmit ,de itt volt ő és végre tudtunk beszélni egymással,felnőtként.ekkorra

már majd 20 évesek voltunk.csak beszélt és beszélt,közben száguldottunk az a bizonyos éjszaka felé ahol akár átjáró is szakadhatott le volna köztünk,attól sem

távolodtunk volna el egymástól ennyire...Végül ő lett a legjobb barátom,már amennyire ez egy nő és egy férfi között lehetséges.

Elmentünk a folyó partra és beszélt magáról,csak beszélt és én egyre jobban beleszerettem,szakítottak a pasijával és ő sokat ivott

a múlt feldolgozatlan emlékei miatt,egyre inkább a drogok és az alkohol felé fordult,pedig ott volt egyik lelki társ,akinek bármit

elmondhatott de neki ez kevés volt.A sötét szemű lánnyal egymásba szerettünk.Amikor pókrócon feküdtünk,egy csillagos éjszakán,csak a szemei

maradtak meg,előtte sírt a szülei miatt,és azok a szemek úgy csillogtak nekem hogy az égen a csillagok halványak voltak hozzá képest,és akkor lefeküdtünk egymással.

Csak mélyült és mélyült a kapcsolatunk habár ő nem akart kapcsolatat az előzőleg szerzett rossz tapasztalataiból kifolyólag.

Nekem voltak titkaim,sosem voltam igazán önmagam senki előtt.Mentális betegségeim voltak,ezeket soha nem mondtam el senkinek.

Kivéve egyet,a sötét szemű lányt.Amikor mélyült a kapcsolatunk,egy domb tetején voltunk és hirtelen zuhanásnak indultunk a völgybe.

Sok szép pillanatott töltöttünk együtt.Elmondott mindent magáról és én fülig szerelmes voltam belé.Végül elmondtam én is a saját

titkom neki,hogy mentális beteg vagyok,nevezetesen Borderline személyiség zavarom van,ettől ő megrémült.Talán azt hihetete hogy akit ismert

nem is ismert eddig,aki elötte áll az egy idegen.De nem tette szóvá,megértőnek bizonyult.Ekkoriban ő már nagyon sokat ivott.

Saját lelkiismerete sem hagyta "aludni" hogy tudott volna megbírkózni az enyémmel? Szilveszterhez közeledvén,kezdtünk távolabb

kerülni egymástól,mint ha leszakadt volna közöttünk az átjáró,de még tartotta néhány állvány...aztán elhívott új évet ünneppelni.

habár már megszakadt köztünk minden lelki kapcsolat,neki más barátjai lettek és az alkoholba menekült...nem tudta feldolgozni velem

kapcsolatban amit mondtam neki,még is elhívott.Oda mentem az nap,újévkor.közben a depresszió uralkodott rajtam,ahogy találkoztam

a sötét hajú lánnyal,a megvetést láttam rajta,még is elviselt de a beszédes lány csak halgatott és halgatott.Tudtam hogy

tud elfogadni annak aki vagyok,már akkor tudtam csak nem bírtam szembesülni vele aznap éjjel alkohol mámoromban,beszéltem a barátaival

és közelebb áltam hozzájuk mint a sötét szemű lányhoz.Oly távol áltunk már egymástól mint ha leszakadt volna köztünk az átjáró.

és le is szakadt csak nem a valóságban,hanem lélekben.Reggel másnaposan elköszöntem tőle,megölelt és soha többet nem beszéltünk mert ő csak halgatott és halgatott.