Mi a véleményetek erről a novelláról?

Írtam egy rövid novellát, és a véleményetekre vagyok kíváncsi. Mit gondoltok, lehet ebből kihozni valamit? Vagy inkább hagyjam a csudába?

Az utca embere: a részeg kislány

A szoknyám túl rövid, a felsőm túl sokat mutat, az arcomról folyik a fekete szemfesték, és bűzlök az alkoholtól. Ez vagyok én. Egy péntek este hazafelé tartok. És túlságosan is kis városban élek ahhoz, hogy az emberek ne vegyenek észre.

Annak a vöröshajú nőnek a tekintete szinte felnyársal. Látom a szemében a megvetést. Bár kiében nem? Pontosan tudja, hogy mi történt: a barátaimmal szórakoztam, aztán jól berúgtam. Most meg részegen imbolygok át a következő szórakozóhelyre. Mindenki csak ezt látja rajtam. Azt hiszik kezükben van a tudás. Látom, ahogy az a kislány rám mutat, és az anyukája fülébe súg valamit. Az anyuka kézenfogja, és elrántja, de közben még utoljára végigmér. Arra gondol, hogy az ő kislánya sosem kerülhet ilyen helyzetbe. Majd ő megakadályozza. Hisz ez is a szülő dolga. „Végtére is mekkora szégyen ez! Milyen szülei lehetnek ennek a gyereknek?!” Az emberek csak úgy jönnek, és elsuhannak mellettem, de minden egyes ember tekinte olyan fájdalmasan érint, mintha kövek záporoznának rám. Egy fekete hajú srác röhögve lök arrébb. De ez nem megalázóbb, mint amit a többiek csinálnak. Látom az idős férfi gondolatait is: „Tönkre ment ez a mai világ. Hol élünk mi? Hogy jutottunk ide? A gyerekek kint töltik az éjszakát az utcán, isznak, kiabálnak. A szüleik meg szó nélkül hagyják ezt. Lehet, hogy otthon sincsenek, vagy csak egyszerűen a szobában ülve tévét néznek. Na, de mindegy is. Nem az én dolgom.” Azzal tovább is sétál. Én is megyek tovább, szakadatlanul küzdve a méterekkel, akármennyire fáj is. Minden egyes lépéshez óriási erő kell. De én küzdök tovább, a könnyeim pedig ugyanúgy folynak belőlem hang nélkül, mint eddig. Talán sosem állnak el. Vajon az a nő mit gondol, miért sírok? „Gyerekszerelem. De szép is volt az! A szívek akkoriban elég könnyen összetörnek…” Hát persze…

Mindenkinek megvan a szerinte helytálló igazsága. De rajtam kívül senki sem tudja, hogy valójában mi történt, senki sem tudhatja! A szüleim elhagytak, és a nagymamám egyedül nevelt fel. A ruhám egy egyszerű jelmez, főpróbáról rohantam el. Nem volt időm átöltözni, hiszen sürgős hívást kaptam. A járásom azért ilyen részegen imbolygó, mert azt hiszem mindjárt összeesek a fájdalomtól. Mellesleg a cipőm is feltörte a lábamat. Ez a végtelenül büdös piaszag meg azért árad belőlem, mert egy férfi három utcával ezelőtt leöntött egy korsó sörrel, elég viccesnek találta. Végül pedig a könny azért folyik úgy a szememből, mint az árvíz, mert a nagymamám ma este szívrohamot kapott, és lehet, hogy ez lesz az utolsó éjszakája. De végül is én vagyok a Föld szégyene, hát nem igaz?