Belekezdjek? Lenne esèlyem?

Én is azt mondom, hogy kezdj bele. Ha esetleg nem fogadná el a kiadó (már ha nem magánkiadásban gondolkozol), akkor még mindig van lehetőséged más kiadóhoz fordulni. Ha sehol sem akarnák elfogadni, akkor megpróbálhatod átdolgozni, ha nyilvánvaló hiányosságokról van szó, ami miatt problémás. Itt aztán sokat segíthetnek a tesztolvasók (más néven béta olvasók), akiket ha jól választasz meg, akkor nyert ügyed van. Idézem Duncan Shelley-t (hivatásos író):

„A legtapasztaltabb profi is vakrepüléshez hasonlatosan ír. Írás közben nincs ott a közönsége, így nem tudja, mire mit reagálnak majd.

Emiatt minden írónak szüksége van tesztolvasókra.

25-30 tesztolvasó az ideális. Ekkora mennyiség kell ahhoz, hogy statisztikailag értékelni lehessen bizonyos visszajelzéseket.

Ha valamit sokan nem értenek, vagy nem szeretnek, akkor azt bizony változtatni kell. Ha csak egy-két embernek van vele gondja, akkor maradhat.

A tesztolvasók többsége nem fog beválni, mert nem mond használható véleményt. Vagy túl udvariasak, vagy túlságosan szakértőnek hiszik magukat.

25-30 bevált tesztolvasóval már csodákat lehet tenni.”

Mindenképpen. De nem a kiadás és a siker miatt mondom, hanem mert írtad, hogy kiskorod óta szeretsz írni. Ha a drukk hajt, hogy jaj, csak legyen belőle valami, az magának az írásnak az élvezetét öli meg.

Hogy lenne-e esélyed ismertebbé válni? Azt kell mondjam, hogy egy ilyen vállalkozással elindulsz a Csomolungma felé, ami teljesen oké, viszont egy lépéssel nem lehet mindjárt a csúcsra érni. Persze az az egy lépés is előrébb visz: elsősorban számodra jelent egy lenyomatot, tanulságot. Ezért nem érdemes úgy hozzáállni, hogy ha a művem nem lehet sikeres, akkor bele sem kezdek.

Az íráshoz a szorgalom mellett élettapasztalat is szükséges. Kicsi az esélye, hogy tizennégy évesen nagy sikert érjél el vele (sajnos így van). Más az elismerés és más a fejsimogatás (ha felismered, melyikben van részed, az utóbbi már nem is esik jól). Az általad említett Szűcs Vanda feltehetően pont abba a csapdába esett bele, hogy hagyta magát piedesztálra emelni. Mondhatni, felvitték a csúcsra helikopterrel, és így nem járta be a hegymászás útját. Pedig a szépírás (ebben a hasonlatban) magáról a mászásról szól, nem a csúcson levésről. Kifejezi az utazás gyötrelmeit, az adrenalin gyönyöreit, mert az élet nem csak az írót, hanem mindenki mást folyamatos mászásra kényszerít. Az olvasót nem az érdekli, hogy az író fent van a csúcson (a csúcs csak arra jó, hogy észrevegye, van ott egy ember), hanem hogy hogyan jutott el oda. És hogy ő mit tehet a saját életterületén ahhoz, hogy eljusson a maga csúcsára. A maga örömére/tanulságára olvas, nem az íróért. Aki viszont megkerüli a mászást, nem tud hitelesen írni. És hát a gyerek még csak a mászókán próbálgatja a fogásokat, a kamasz meg éppen csak nekiindult az első dombnak. Az a szokatlan, ha nem így van.

Szóval fogjál bele, főleg hogy kaptál hozzá egy ballagási útravalót – szimbolikus jelentéssel bír (nekem csak egy száraz pogácsa jutott három forinttal, azon nyammogok közel húsz éve :) ). Viszont ne kizárólag az elismerés vezéreljen. Gyönyörködhetsz a felhőkkel teli csúcsban, de mindig a következő lépésre fókuszálj, és néha tekints vissza is, hogy honnan jöttél. Ezek adnak támpontot, meg reményt, hogy ha elégedetlen vagy, lásd, hogy igenis haladtál.

Sok sikert!