Mit szóltok a legújabb olvasási-olvasottsági-műveltségi vitához?

A hvg.hu-n furcsa háború van kibontakozóban: TGM írására többen reagáltak (elég gyenge írásokkal), de jó lenne itt is beszélgetni róla.

TGM ilyeneket írt (próbáltam a legfontosabbak kiemelni, és nem használtam állandóan idézőjeleket): „Azt nyilatkozta a pedagógusmozgalomban aktív, haladó szellemű magyartanárnő pár hete: Petőfi és Arany nem érdekli a gyerekeket, Petőfi és Arany nem érdekli a gyerekek szüleit, Petőfi és Arany nem érdekli a gyerekek tanárait.

Hát jó.

Csökkenteni kell a tananyagot, készségeket kell fejleszteni a huszonegyedik században, nem információkat halmozni „az agyakban”, gyorsuló-digitálglobalista-instantkommunikációs-plázacica korunkban csak twitterhosszúságú üzenetek... ismerik a mantrát, nohiszen.

Nyugodjunk bele: most se azoké a sorozatfüggő lumpenburzsoáké a jövő, akik max arra jók, hogy bejelöljék az ismerőseiket a fészbúkon, és minden babonát, rémhírt, konteót és előítéletes marhaságot elhisznek; nem tudnak csöndben maradni pár óra hosszat, ameddig elolvashatnának néhány fejezetet egy-egy „komolyabb” könyvből, akik azt hiszik, hogy az alkotmányelmélet nem lényeges a politikában, s akik szerint a közigazgatás abból áll, hogy tudatlan csinovnyik leordítja az ügyfél fejét.

A műveltség önmagában nem garancia semmire

Ha a magaskultúra – beleértve első renden a nemzeti kultúrát, amely a szellem anyanyelve – pusztán specialisták szakismeretévé meg ráérő amatőrök szektahobbijává válik, ha Az aranyembert meg a Rab Rábyt már csak irodalomtörténész professzorok ismerik és élvezik, ha Platónról az embernek már

csak egyetemi szemináriumok jutnak az eszébe, nem pedig ez az egész búvalbélelt egzisztencia, akkor persze fájront, be van fejezve.

Szokták mondani jó szándékú írástudók – hát épp ez az: írástudók! –, hogy büszkék lehetünk a magyar nemzeti műveltségre, különösen a magyar irodalomra.Nem nagyon lehetünk büszkék arra az irodalomra, amelyet senki se akar már

olvasni (hosszú!), s amelyről hivatásos ápolói-gondozói, a magyartanárok és a magyartanárok magyartanárai is azt állítják, hogy dögunalom és fejfájás. S amelyet olyan nyelven írnak, amelyről a magyartanárok és a magyartanárok magyartanárai azt állítják, hogy a nyelvtanát és a helyesírását nyugodtan (és

derűsen! lazán!) figyelmen kívül lehet (kell) hagyni.

Nézegetem a román nyelvtudás nélkül megírt Erdély-történeteket meg a némettudás és latintudás nélkül megírt reformkor-történetecskéket, a magyartudás nélkül elkövetett, ünnepelt – majd elfelejtett – novellásköteteket. Nincsen semmi baj, a jelek szerint már úgyse tart sokáig ez az ügy.Londont, Amszterdamot, Velencét, Palermót meg fél Bangladest csakhamar ellepi az ár, addig is jó mulatást és szelektív hulladékgyűjtést a fesztiválon, fiatalok! Csak óvatosan a piával meg a fűvel! Kondomot a retikülbe! Csá, csumi, csá!„

Eddig hárman reagáltak (elég negatívan) a véleménycikkre, többen teljesen félre is értették, mást magyaráztak bele, de a lényeget nem említette senki.

A lényeg az lenne, hogy nincs igény a műveltségre, nincs igény jó művek olvasására. 2000 óta nincs benne a könyvolvasás a szabadidős tevékenységek top20-as listájában, idén pedig már ott tartunk, hogy aki tíz könyvet, igen, jól olvastad, tíz könyvet elolvas egy évben, az már KÖNYVMOLYnak számít. Azt is tudjuk, hogy az olvasók túlnyomó többsége csak bulvárt, szemetet olvas, a minőségi könyvet is kezébe vevők nincsenek 40 000 sem.

Az is sokatmondó, hogy az egyik tanár Zolától csak egy könyvet tud említeni az összes cikkében (ez is milyen érdekes, friss és pontos fordításokra lenne szükség Zolától is, de a magyar kiadók erre sem hajlandók), pedig az elmúlt évek alatt olvashatott volna mást is tőle.

Ebbe is érdemes lenne belemenni, hogy egy tanártól mekkora műveltséget várhatunk el, hiszen ha komolyan venné pl. a verseket, akkor kb. egy év kellene ahhoz, hogy végigszáguldjon a világirodalmon (napi 3-4 órában), ha a drámákat, akkor már minimum 2 év, novelláknál szintén két év, esszéknél dettó, és itt még csak a legszínvonalasabb művekről beszéltünk, és máris eltelt életéből hét év úgy, hogy regényt egyet sem olvasott! És a verseket stb. is csak egyszer!

Akkor mit várhatunk el egy átlagembertől, aki soha nem vesz könyvet a kezébe?

(És kedves TGM, bár Önnel értek egyet, azért megérkezhetne a 21. századba: föl- helyett fel-, avval helyett azzal stb., stb.)