Így lehet jó sztori az élettörténetem?

"mintha a főhős csak egy átlagos ember lenne"

Miért, a valóságban nem az? Mert ha nem, az máris érdekesebb volna.

Egy ismeretlen író egy ismeretlen ember, egy kutya; a szomorú igazság, hogy senki sem kíváncsi rá. Ha izgalmas történetet írsz, az lehet érdekes: egy átlagos ember nem átlagos élete, az viszont már nem a te élettörténeted lesz (hacsak tényleg nem jártad be a fél bolygót), hanem fikció. Persze meríthetsz az életedből, de összességében olyan karaktert kell kitalálnod hozzá, akivel azonosulhat az, aki olvassa a történetet.

A szépírás ugyanúgy kommunikáció, mint a hétköznapi beszélgetés, csak magasabb metafizikai szinten van. De a közlés szándéka ugyanaz. Összeülök a haverral egy sörre, elkezdi mesélni, mi történt vele. Eszembe sem jut, hogy magamra vonatkoztassam: az vele esett meg, az az ő története. Ha egy vadidegen ülne oda mesélni, elhajtanám a fenébe: mégis mit dumál ez nekem? Ez az baj az élettörténettel: kiváltja az olvasóból, hogy diszkréten kezelje az én-te határait, és emiatt meg sem próbál azonosulni. Elfogadja, hogy az író magáról mesél. De vajon érdekli is? Ha maga a történet kalandos, vagy a szereplője van annyira közismert, hogy érdeklődést váltson ki, akkor esélyes, egyébként aligha. Ezzel szemben a fikcióban az író nem magáról mesél, hanem játékra invitálja az olvasót, hogy próbálja ki magát a főszereplő bőrében, és az ő szemüvegén keresztül lássa a világot egy másik perspektívából.