Miért vagyok ilyen? Hogy lehet ezen segíteni?

Egyszerűen nem tudom hova tenni nalam ezt a dolgot. Azt tudni kell rólam, hogy alapjáraton véve nagyon szociális és emberbarát vagyok, ez számomra nagyon fontos hogy emberek vegyenek körül. Szeretem a barátaimat, könnyen kezdeményezek beszélgetéseket, könnyen barátkozok. Azonban nálam a párkapcsolat valamiért teljesen más. Nehezen megy nagyon az, hogy kimutassam az érzelmeimet, romantikus legyek és meg is éljem az érzelmeket. Valamiért ezt mindig egy gyengeségnek fogom fel, és túl kemény vagyok. Persze tudok bújni nagyon, de ha egy fiúval már komolyabbra fordulna, bepánikolok. Gátlásos leszek, és egy gát lesz előttem amit nehezebben tudok átlépni. Ezért mindig az a vége, hogy a hibát keresem bennük és kedvesen elutasítom őket. Ezt már nagyon unom, és kezdek megijedni hogy ha igy folytatom egyedül maradok. Sose volt még barátom. Mindig az kell akit nem kaphatok meg, nem jöhetek össze vele. Amint már lehetne valami, kezdődik megint. Nagyon független ember vagyok, sok szabadság kell nekem de valamiért nehezen megy nekem hogy valaki ilyen szinten közel kerüljön hozzám érzelmileg, testileg is. A helyzet az, hogy kavargatni nagyon szeretek, meg smárolni, ilyenkor minden oké de ha már tényleg komolyabb, még intimebb akk az már nehéz. Fogalmam sincs miért vagyok ilyen, otthon nagyon sok szeretetet kaptam a szüleimtől, sőt adok is a külvilágnak, barátoknak, idegen embereknek, családnak. Nagyoon boldog gyerekkorom volt amiért elképesztően hálás vagyok. Mégis ilyen vagyok. Azt megértem, hogy szeretek egyedül is lenni, és nehezebb azt megszoknom h valaki pl egész nap így közel van hozzám, vagy együtt lakni vele. Mindig boldog és teljesnek éreztem magam párkapcsolat nélkül, de azért szeretnék változni, meg később gyerekeket. De ez engem kicsit elkeserít, hogy így nem tudom magam elengedni ilyenkor. Vajon miért lehet ez, miben tudnék változtatni? Lehet pont az a baj, hogy elkényeztettek a szüleim, vagy nincs önbizalmam? Valaki kérem segítsen, ha érti ezt. 18/L