Depresszióban elővett öngyilkosság?

16 éves vagy. Alig néhány éve vagy igazából tudatos lény. Persze a gyerekkorodról vannak emlékeid, de teljesen önálló személyiséged csak pár éve van. Ilyen módon nem látod át még az idő mélységét. 16 évesen minden fatálisnak és végletesnek tűnik. De az idő minden sebet begyógyít. Igen, tudom, közhely, de ettől még igaz.

40 éves vagyok. Voltak problémák a családban. A jelentős részük elmúlt. Illetve így, hogy külön élek a szüleimtől, a fennmaradt problémák is kevésbé érintenek. Tizenévesen voltam több éven át reménytelenül szerelmes egy lányba. Mára a nevére és az arcára is alig-alig emlékszem. (Ő meg közben megöregedett velem együtt, amire emlékszem, az már nem ő.) Egy másik lánnyal való szakítás után én is úgy éreztem, mint te. Súlyos depresszióba estem, gyógyszeres kezelés nélkül nem tudom, hogy át tudtam volna-e vészelni úgy, hogy ne veszítsem el a munkámat, vagy ne haljak bele. Kvázi semmire sem tudtam koncentrálni, saját farkába harapó kígyóként jártak körbe a fejembe ugyanazok a gondolatok…

Elmúlt kb. fél év alatt, de csak az első hónap volt az, ami igazán szenvedés volt. Aztán egy jó ideig úgy gondoltam, soha nem tudja az űrt betölteni senki és semmi. Egy ideig – talán egy évig – csak ténferegtem a világban. Persze volt munkám, voltak barátaim, de úgy nem igazán találtam a helyem. Úgy voltam, mint a buszra váró ember, próbáltam elütni az időt valamivel, de kényelmesen nem éreztem magam. Igaz rosszul sem, nem szenvedtem.

Aztán újra megtaláltam a helyem, szerelmes lettem. Most stabil párkapcsolatban élek immár lassan 9 éve, vannak céljaim, álmaim. Nem azt mondom, hogy teljesen nyomtalanul múlt el minden, de mára inkább csak egy kellemetlen emlék, egy heg az életemben. Már nem fáj, és ritkán is gondolok rá.

Közben számos olyan dolgot éltem át, annyi boldogság, annyi élmény, annyi változás történt, amiért kár lett volna, ha ott és akkor a depresszió az öngyilkosságba hajtott volna. Igen, szenvedtem, de ez kisebb súllyal kerül a mérlegre, mint mindaz, ami azóta pozitívum történt. (Történt negatívum is persze, de azokat is át lehetett vészelni.) Ha ott és akkor haltam volna meg, akkor ott és akkor egy nyomorult, szenvedő ember halt volna meg. Ha most halnék meg, akkor egy az életével elégedett és talán egy cseppnyit bölcsebb ember halna meg.

~ ~ ~

Amit tenned kell, hogy felkeresel egy pszichológust. Depressziós vagy. Ez csak részben egy érzelmi állapot, van ennek fiziológiai háttere is. Megfelelő terápiával – gyógyszerekkel, vagy nélkülük, megfelelő tréningekkel – a fiziológiai hátteret meg lehet szüntetni. Ez egy betegség, és van erre specializálódott orvos és gyógymód. Ha magadtól nem tudsz továbblépni, akkor hagyd, hogy segítsen valaki ebben.

Tudnod kell, hogy lehet, hogy fogsz még szenvedni, de el fog múlni, és érdemes átvészelni mindezt. Emlékezz! Gyerekkorodban sírtál, ha elvették a homokozóvödrödet, vagy ha nem kaptad meg a csokit a boltban. Akkor és ott persze ez trauma volt, világvége. Ma jelentéktelen problémának tűnik a szemedben. Ami meg most óriási trauma és világvége, az a 30, 40, 60 éves éned számára lesz jelentéktelen, csak egy mérföldkő az életedben. Oké, most ezt nem tudod belátni, lévén még nem vagy 30, 40 sem 60 éves.

Azt is tudatosítanod kell, hogy az a lány soha nem lesz újra a tied. Ilyen forgatókönyv nem szokott előfordulni. Ha mégis, idővel te lépnél ki abból a kapcsolatból, mert nem éreznéd magad biztonságban. A lángoló szerelem meg elmúlik idővel.

Azt is tudatosítanod kell, hogy te valójában nem azt a lányt szereted, hanem amit kapni véltél tőle. Sőt valószínű nem azt a lány szereted, aki ténylegesen ő, hanem amit ráprojektálsz, amilyen ideaként a fejedben él. Soha nem fogja őt senki helyettesíteni. Egy új kapcsolat nem fogja visszaadni ugyanazt az érzést. De egy másikat igen. Az nem ugyanolyan lesz, de ugyanolyan erős. Egy másik lányt egészen más dolgokért fogsz szeretni. Ha marad is benned hiányérzet, az nagyon el fog halványulni, és egy csomó dolog lesz az új kapcsolatban, ami utólag visszanézve akár hiányozhatott is volna az előzőből.