Mi a kedvenc szerelmes versed, idézeted?

Hogy rettenetes, elhiszem,

De így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

Öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

Vagy a törvény mit követelnek;

Bent maga ura, aki rab

Volt odakint,

Én nem tudok örülni csak

A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

Még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

Szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

Más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

Minden egyéb;

Én többet kérek: azt, hogy a

Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

S fáradt vagyok;

Kívánlak így is, meglehet,

De a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

Elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

És áldozat

Örömét és hogy a világnak

Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

Külön; neked,

Míg magadra gondolni mersz,

Míg sajnálod az életed,

Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

Halott és akarattalan:

Addig nem vagy a többieknél

Se jobb, se több,

Addig idegen is lehetnél,

Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

Még jó lehet;

Törvényen kívűl, mint az állat,

Olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

Ne élj, mikor nem akarom;

Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

Börtönt ne lásd;

És én majd elvégzem magamban,

Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Radnóti M. - Két karodban, teljes

Juhász Gy. - Anna örök, teljes

József A. - Óda, részlet:

,,Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövő, fondor magányt

s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,

elválsz tőlem és halkan futsz tova,

míg én, életem csúcsai közt, a távol

közelében, zengem, sikoltom,

verődve földön és égbolton,

hogy szeretlek, te édes mostoha!"

József A. - Nagy ajándékok tora, részlet

,,Ha tested fázik, lelkem Rád adom,[...]"

Gyurkovics Tibor:

Péntek

Elvétem már a tárgyakat. A lényeg

elsikkad már a télből és a nyárból,

az azelőtt okosra nézett képek

hada most semlegesen vádol.

Az azelőtt fölépített varázshegy

most egycsapásra össze-vissza omlik,

s én így maradok véglegesen már egy

betört világban és sorsom csomóit

ki nem bogozva, ostobán, hanyatt,

csak azt érzem, arcomra folyik lényed,

akár a nap, a viasz és a lényeg,

s csak bámulom az üres tárgyakat.

+++

A látványt ölte meg bennem szemed.

Nem tudok látni, mióta rámnéztél,

csak azt, ami testedből föllebeg,

izgalmas fákkal lett tele a légtér,

de belső fákkal, mik úgy nőnek egy

hatalmas tájon, hogy az meg se látszik,

zsúfolásig tele vagyok veled

és nézlek, nézlek a megvakulásig.

Tapogatom az arcod. Ez az arc.

A végtelen. A minden arcok arca.

Nem látom már, csak amit te akarsz,

az ölelés zsákjába vagyok varrva,

ezer öltéssel a húsomba szúr

minden kis izmod, mint a tű.

Mi szorít össze veled ily vadul?

Szeretlek. Olyan egyszerű.

+++

Olyan közel vagy, hogy tested szöge

egész a szemgolyómat éri,

fordulnék, törnék kifele,

de arcod elől nem tudok kitérni,

el nem fordíthatom a fejemet,

a szemben-lét fáj, kínzó, gyáva helyzet,

az arcomat szorítja a kezed,

hogy ordítani tudnék – s csak szeretlek.

Üvölt a táj. Mert elhagytam teérted,

elhagytam árnyait és szögeit.

A boldogságot. Holnap jön a péntek

és testemet testedre szögezik.

+++

Már lélegezni sem tudok. Merev

pupillámat az egekre szögeztem,

belémfúródtál, mint hegyes üveg,

s én csüngök csak ezen az egy kereszten.

Következik a végső Golgota.

A kicsike, a helyi, az egyéni,

mert kinek-kinek meg kell halnia

ahhoz, hogy e világon tudjon élni

Következik az önfeláldozás.

A látványtalan és őrült alázat,

míg fölhasítja bőrödet a nyárs,

a test pedig vergődik, mint az állat.

És megreped a hegy. Csorog a vérünk,

az üres éjben elhasad karunk.

Csak az válthat meg, aki meghal értünk,

s csak azt váltjuk meg, kiért meghalunk.