Normális ez, mit lehet ez ellen tenni? (figyelem: élettörténet szerű hosszúság) 16/L

Egy átlagos 16 éves lány vagyok átlagon felüli baromságokkal.

Összegezném a régi gondjaimat: Amit talán legnagyobbnak neveznék - amit mindig tagadok magamban kiskoromtól kezdve -, hogy anyámnak sosem voltam elég jó. Kb 5 éve történt meg, anyámat másodjára is elnyerte a föld és csak onnan tudom, hogy él, hogy a kemény 10 ezer forint gyerektartást küldi. Valamennyire nem bánom mert így minek de valamennyire akkor is tüske.

A másik dolog.

Apám néhai nevelőapja. Egy undorító vénember volt. Ő tanította meg a halálosan gyűlölöm szó fogalmát és, hogy könnyedén nem osztogatom mindenkinek. Wc után hűtő, a kádba vizelt, a fenekét ott zuhanyozta ki gyakran ami után barna nyomai maradtak. Mindent amihez hozzáért, vagyis az egész lakáshoz, azt beszennyezte. A fehér falat és a padlót amikor megpróbálta feltakarítani az ürülékét, mert pont a padlóra csinált, nemhogy nem takarította fel hanem újrafestette a lakást undorító barnára, amit persze apámnak kellett feltakarítania. Mesélhetnék még hosszan, a lényeg, hogy néhai nagyim, apám és az én életemet a puszta létezésével megkeserítette. Az utolsó estéjén előre éreztem, hogy másnapra halott lesz. Mikor reggel megtaláltam, félig meddig beállva a hullamerevséggel, egy kicsit sem ijedtem meg vagy voltam szomorú. Először azon agyaltam tényleg meghalt e márt már máskor is benéztem, de nem tévedtem. A temetésén ahogy azt évekkel korábban leszögeztem magamban, első sorban ültem és nem titkolom, hogy erősen vissza kellett magamat fognom mert 10x biztos majdnem röhögni kezdtem, de mosolyogni annál inkább. Ódákat tudnék zengeni arról, hogy tett be még de szerintem már így is kellőképpen undorító köcsögnek tart mindenki aki ezt elolvasta. Ennek ellenére igenis empatikus vagyok és az öreggel semmi bajom nincs, csak azzal aki az én és apám életét tönkre vágta. Ami ráadásul vacak, hogy valamennyire sajnáltam, mert tudtam, hogy neki sem jó, de a gyűlölet és az undor a végére erősebb volt.

Ezekből kifolyólag - de főleg anyám miatt valószínűleg - valami rettentően hiányzik nekem, belül. Mintha mindig valami bazi nagy kő lenne a lelkemen. Tudom, hogy nem az én hibám, hogy már megint elment, de valamiért akkor sem tudok túllépni. Emiatt olyan hatalmas kőfalat húztam magam köré ami úgymond "megvéd" a csalódásoktól azáltal, hogy megválogatom kiben bízok meg annyira, hogy átengedjem.

A kérdésemben szereplő igazi probléma: Szerelem.

Egyetlen egy fiúra sem mondtam még gondolatban sem, hogy tetszik, helyes. Senkibe nem szerettem bele és ez igaz fordítva is. Röhejes de félek a párkapcsolat gondolatától mégis arra vágyok a legjobban! Lehet nem úgy tűnik de tényleg nem vagyok pocsék ember. Régen kis angyal voltam aki nem kételkedett az emberekben és tiszta volt mint a frissen hullott hó, arról nem tehetek, hogy védekező üzemmódba kellett váltanom, hogy ne legyek teljesen depressziós amiért az otthonomban a mindennapi életemben mindig játszott szó szerint a sz r és húgy, a lakásban terjengő szagok és a rengeteg veszekedés.

Nem tudom másnap mennyire tűnik úgy, hogy rossz kategóriába tettem, vagy nem, a kérdésem lényegében az,hogy: Ezzel az érzéssel mit tegyek?

Szeretném ha valaki szerelmesen nézne rám, akit én is szeretek, aki most mondok egy példát megsimogatja a hajamat, a fejemet, aki megölel, akinek a puszta jelenléte elég hozzá, hogy ettől megszabaduljak, aki átlát rajtam és észreveszi egy pillantás alatt amikor szomorú vagyok, zavart, félek, probléma van...