Rosszindulat nélkül: Mégis mi az alapja a nemváltásnak?

A fö különbség, hogy aki a nemével nem jön ki, annak a saját faján belül van gondja, egy ember meg egy kutya két teljesen különbözö élölény.

Nem vagyok sem transznemü, de valahol megértem öket.

Az, hogy valaki nem annak érzi magát, mint a biológiai neme, egyelöre nem ismerjük az okát, de nem bekattanás, hanem egyszerüen csak egy érzés.

Viszont ha az illetöt ez annyira zavarja, hogy nem tud vele élni, akkor érthetö, ha korrigáltatni akarja.

A nemváltás senkinek nem árt, egyedül az illetö érzi magát jobban a saját börében.

Emellett ez azért nem úgy megy, hogy ma eszedbe jut, hogy te az ellenkezö nemhez akarsz tartozni és más megy is az átváltoztatás, hanem igen hosszadalmas folyamat.

Elsö menetben hosszas pszichológiai vizsgálatokkal próbálják meg kideríteni, mennyire tényleges a probléma, ez több év. Ez idö alatt az illetünek a kívánt nem szerint kell élnie, öltözködnie, hogy tesztelni tudja a helyzetet.

Utána kezdödik maga a biológiai folyamat, kap hormonokat, amik megindítják az átalakulást, ez szintén több éves folyamat, de ekkor még mindig visszaállítható az eredeti állapot.

Ezután jönnek a különbözö mütétek, a legutolsó maga a nemiszerv átalakítása - és ez az, ami többé nem visszafordítható.

De mire valaki eddig eljut, az sok év, és ha valaki ezt képes végigvinni, annak tényleg komoly az elhatározása.

Van olyan agyi probléma is, hogy emberek egy végtagjukat érzik idegen testnek, nem része az agyi testtudatuknak és olyan szinten szenvednek tőle, hogy képesek öncsonkításra is.

Sajnos nincs rá semmi megoldás, nem lehet pszichiátriai módon megszüntetni, csak az amputáció segít, ami ugyan a páciens lelki gondját megszüntetné, de egészséges testrész eltávolítása az orvosi etikettbe, morálba, esküjükbe ütköző dolog.

Ezen ma is viták állnak orvosi etikai téren, hogy a szenvedés megszüntetése vagy a testi épség fenntartása az orvosilag elfogadhatóbb döntés.

A tudati nemmel ellenkező testben élni is hasonló szenvedés lehet.

De erre legalább van olyan megoldás, ami nem ütközik orvosi etikába, a nemváltó műtét eredménye elvben nem jelent "megcsonkítást", csupán változást. Szóval itt a műtét elvégzésének lehetősége nem kérdéses.

Istenigazából itt csak az a kérdés, hogy ekkora beavatkozásra eléggé véglegesen elszánt-e a páciens, nem fogja-e megbánni, meggondolni magát, illetve, hogy minősülhet-e olyan lelki, mentális panasznak, ami az orvosi beavatkozást hivatalosan szükségessé (és ezzel egészségügy által anyagilag támogatottá) válhat, mint egyes plasztikai beavatkozások.

"pszichiáterek (vagy pszichológusok) képesek megállapítani ezt az akármit"

Nem megállapítani, hanem diagnosztizálni. Ez egy pszichés probléma, olyan, mint pl. a személyiségzavarok, kényszerképzetek, fóbiák, stb., csak annál is nehezebben kezelhető. Keress rá a nemi identitás zavarokra.

"De ha ez egy pszichés probléma"

Mit tekintünk pszichés problémának? Mert simán lehet, hogy a hiba az agyban "hardveresen" van jelen.

"Miért nem pszichiátriai kezeléssel, terápiával...?"

Folyamatosan próbálják és nem segít, illetve maximum tünetenyhítésre alkalmas.

Egyrészt mert pszichiátriai módszerekkel nehezen kezelhető, másrészt ne feltétlenül TB támogatott műtétekre gondolj. A beteg fogja magát, elmegy egy magánklinikára, ahol jó pénzért örömmel átszabják. Nem biztos, hogy pszichiáter javasolta neki.

+

"Még a pszichiáterek között sem volt soha egységesen elfogadott álláspont arról, hogy hogyan kell a transzneműséget kezelni. Sok pszichiáter a kezdetektől elutasította a nemi helyreállító műtét ötletét, mert, mint mondták, az csak a legnyilvánvalóbb tüntet kezeli, nem pedig a betegség igazi okát. Ettől függetlenül azonban a késő 60-as évektől kezdve már olyan híres egyetemeken is nyitottak nemi-identitás klinikákat, mint a John Hopkins Egyetem vagy a Minnesotai Egyetem az Egyesült Államokban. Lassan tehát a nemi helyreállító műtét mint kezelési lehetőség elfogadottá vált mind a pszichológusok, mind a transzneműek részéről.

A „műtét mint csodaszer” hozzáállás azonban megszűnt a 70-es évek vége felé, amikor egy ötven transzneműt vizsgáló kutatás arra az eredményre jutott, hogy nincs számottevő különbség a műtéten átesett és a műtéten át nem esett alanyok állapota között (Meyer & Reter, 1979). Ekkor a John Hopkins klinika (mely az első volt az Egyesült Államokban, ahol bevezették) megszüntette a műtétet. Mindenesetre a nemi helyreállító műtét és a transzneműség fogalmai bekerültek a köztudatba. Ez többek között néhány transznemű ember nyilvános kiállásának köszönhető, például Jan Morrisnak, aki könyv formájában írta meg saját történetét arról, hogy hogyan vált nővé (Conundrum, 1974), vagy Renée Richardsnak, aki a sport világában keltett felbolydulást azzal, hogy a műtéte után női teniszezők között versenyzett."

[link]

Számomra az riasztó, hogy a nemváltási műtéten átesettek között milyen magas az öngyilkossági ráta később. :-(

Tehát a problémáikat nem oldja meg a műtét.

"De ha ez egy pszichés probléma, akkor miért sebészeti módszerrel kellene kezelni...? Miért nem pszichiátriai kezeléssel, terápiával...?"

Azért (is), mert ez egy nagyon fontos morális problémát is felvet. Ugyanis tulajdonképpen mindenfajta "elégedetlenség" igazából pszichés probléma.

Tehát felmerül a kérdés, hogy hol van az a határ, ahol az elégedetlenséget inkább ki kéne kezelni.

- Ha tetoválást akarsz? Ne akarj, kikezeljük.

- Kicsi tetoválás még belefér, de arcra már nem?

- Ha mellnagyobbító plasztikát karasz? Ne akarj, kikezeljük.

Sőt tulajdonképpen így bármilyen társadalmilag deviánsnak ítélt akaratot ki lehet kezelni:

- Művész akarsz lenni? Itt egy pszichoterápia, legyél inkább cipész.

Stb.

Szóval ha úgy gondoljuk, hogy az embernek van (és legyen is) önrendelkezése a teste fölött, legyen akár joga ártani magának (dohányzás, alkohol, nagyon veszélyes extrém sportok), akkor miért pont a nemváltó műtét a kivétel? Kis tetkó, nagytetkó, fülcimpa tágítás, stb: hol legyen a határ, és miért pont ott? Mert te azt mondod?