Az 1917-ben kezdődő oroszországi polgárháborúban volt esélye a fehérnek legyőzni a vörösöket? Ha igen milyen lett volna a polgárháború utáni Oroszország?

Határozottan volt esélyük! Ne feledjük: a németországi és magyarországi kommunista lázadást is leverték, megfékezték.

Ott annyiban volt más a helyzet, hogy a lakosság alacsony műveltségi szintje miatt (az oroszországi parasztság 90%-a írástudatlan ekkor), és a primitív viszonyok miatt a nagy tömegű néprétegek sokkal fogékonyabbak voltak a bolsevista maszlagra, mint a sokkal műveltebb németek vagy magyarok. A gyökeresen eltérő oroszországi viszonyok között VALÓBAN elhitték az emebrek, hogy itt most valami más fog kezdődni, és terrorra pedig nem reagáltak úgy, mint itt, mivel megszokták, csak azt ismerték. Továbbá Trockíj lévén volt a bolsevikeknek egy igen tehetséges katonai szervezőjük, és a hatalmas terület jó alapot teremtett arra, hogy a gerillaharc sokáig folytatható legyen. Továbbá míg a leggyőzött Magyraországon és Németországban, Európa közepén az antant nem engedhette meg a vörös uralom megszilárdulását, Oroszországra marginális hatalomként tekintettek, és az ár/érték arány számolása útján nem kívántak jelentős erőket mozgosítani a leverésükre,. Kísérletek voltak, de a nyugatnak nem volt kedve már 1919-1921-ben háborúzni.

Hogy milyen lett volna Oroszország, ha nem szakad meg a szerves történelmi fejlődés, nem jön a kommunista diktatúra, spekuláció, erre nem vállalkozok.

Szerintem is lett volna esély, bár én az akkori orosz belviszonyokat nem ismerem olyan mélyen.

De azt tudom, hogy a bolsevikoknak egyáltalán nem volt társadalmi támogatottsága, az arisztokrácia egyértelműen nem támogatta (gondolom, ezt nem kell ecsetelnem, miért), a városi középrétegek sem, a parasztság pedig azt sem tudta, hogy kik ezek. Igazából a háború miatti felfordulást, az addigi cári rendszer válságát használták ki a bolsevikok, és egyszerűen felülről puccsolták meg a rendszert, átvették a hatalmat és terrorisztikus uralmat kezdtek el gyakorolni az orosz nép felett. Egyáltalán nem az történt, ahogy később a szovjet rendszer propagálta, hogy volt egy nagy munkásfelkelés bla bla, igazából egyik napról a másikra egy szűk politikai elit vette át a hatalmat, miközben a szomszéd utcában még mit sem sejtve kávézgattak a középrétegek a kávézókban...

A hatalmat ezután terrorral és diktatúrával tudták csak megtartani (Vörös Hadsereg megszervezése, hadikommunizmus, beszolgáltatások rekvirálások stb.). A szovjet párton belül pedig kemény "demokratikus centralizus volt", ami azt jelentette, hogy amit a párt felső vezetése mondott, az úgy volt és kész, és mindenkinek kuss volt. Ezért még a szovjetek is fellázadtak ellenük (a munkástanácsok), és a kikötőkben a matrózok is (Kornstadti matrózlázadás), mert ők komolyan vették a propagandát, hogy a szovjetekben alulról felfelé építkező demokrácia fog megvalósulni, ahol a kisember is hallatja a szavát... Aha, persze... De ezeken a felkeléseken hamar úrrá lettek a bolsevikok.

Az igazi veszély ugye a fehérek voltak rájuk nézve (tehát a volt cári hívek, akik demokráciát akartak stb. - és a külföldi intervenciós csapatok). Csak az volt a baj, hogy egyrészt a központi területeket a vörösök uralták, a fehérek igazából csak a peremvidéken, Szibériában stb. tudtak jobban érvényesülni, a fejlettebb centrum-területek a vörösök kezében maradtak. Ezenkívül a vörösök vezetése mint írtam, eléggé keményen volt központosítva, így képesek voltak összehangolt hadműveletekre, míg ezzel szemben a fehérek egymástól elvágva harcoltak, úgy, hogy egymással nem kooperáltak. Sőt, olyan is volt, hogy fehér csapatok harcoltak egymás ellen, mert nem egyeztek meg abban, hogy mi legyen Oroszország sorsa, visszaálljon a cárizmus, vagy folytatódjon a polgári átalakulás... Egyszóval a fehérek között fejetlenség, belső ellentétek, összehangolatlanság uralkodott, így a központilag irányított vörösök egyenként tudták őket legyőzni.

Azt elfelejtettem leírni, hogy ha a fehérek hajlandóak lettek volna összefogni, és egymással együttműködve, egy központi vezetés alatt harcolni, akkor tudtak volna győzni.

Már csak azért is, mert a hadikommunizmus miatt a vörösök egyáltalán nem voltak népszerűek a parasztság körében, Lenin igazából beszüntette a piacot (mármint a faluban nem lehetett árulni semmit), beszüntette a pénzforgalmat, mondván, hogy most már kommunizmus van, és amit a parasztok termeltek, annak a nagy részét egyszerűen be kellett szolgáltatni. Ebből hamar éhinségek lettek, és elég sok éhséglázadás tört ki, szóval az a helyzet, hogy a fehérek még erre is tudtak volna támaszkodni, simán ki tudták volna használni, ha tényleg együttműködnek. De ehelyett mindenki szűklátókörűen a saját feje után ment.

A vörösöket igazából simán le lehetett volna győzni, mert nem volt társadalmi támogatottságuk, és az uralmuk alatt lévő területen nyomorgott a nép, és éhséglázadások voltak. Eléggé pengeélen táncoltak tehát, és eléggé nagy bénaság, szűklátókörűség kellett az ellenfeleiknek ahhoz, hogy ne tudják őket legyőzni.

No amire az #1 válaszoló nem vállalkozik, arra vázlatosan megpróbálok én.

Eléggé közismert közgazdasági elmélet, hogy egy társadalmi rendszer megváltoztatása rendkívüli erőfeszítéseket igényel, ezért nem bármikor lehetséges és hosszú ideig tart. Az is ismert (a természettudományokból is), hogy minden társadalmi rendszernek az ereje az intézményrendszerében van, és egy ennél nagyobb erőre van szükség a változáshoz. Az erőkülönbség határozza meg a folyamat lezajlásának tempóját is.

Az elmaradott országokban volt ilyen igény a változtatásra, mert az elmaradottság már az értelmes emberek cselekvését is gátolta. Sem Oroszországban, sem Magyarországon ez természetesen nem a parasztságot jelentette, náluk ez nem volt szempont. Mindkét helyen ez generálta a változtatás (bolsevizmus ás más elnevezések) megjelenését, és ha nem lett volna alapjuk (pusztán az elméletük), puszta próbálkozásnál (néhány nap) tovább nem juthattak volna. De jutottak, és ennek oka a történelmi szükségszerűség volt, az eredmény természetesen már a körülményektől függött. A körülményeket (Antant, mint erő szempontjából) fent vázolták, erre nem térek ki. A mensevikeknek azonban nemcsak a nagy tér, a kisebb szervezettség volt a hátrányuk. Hanem az is, hogy közülük sokan a régi rend vesztében kárvallottak, sokan viszont érdekeltek voltak. A cári rend e réteg jó részének sem felelt meg, csak ők egy hasonlót a saját vezetésükkel gondolták kivitelezni. A bolsevikok között e tekintetben teljes volt az összhang. Ott csak a régi rend vesztesei voltak, ezért lehetett nagy a koncentráló erő - így az eredményesség. Az viszont kétségtelen, hogy ez az erő viszonylagos volt. Helyi szinten elsöprő, európai mércével (egy Antant beavatkozással) erősen kétséges.

Az is közgazdasági alapismeret, hogy központi irányítással hatékonyabb a működtetés, mint heterogén módon. A kettőt a jó működéshez szükséges feltételrendszer különbözteti meg alapvetően. A központi irányítás elsöprően jó, ha jó célok ért jó szakértelemmel párosulva történik. Csakhogy itt volt némi probléma, nevezetesen egy meglévő (és a maga nemében hatékony) intézményrendszer lebontása és átalakítása. Ez mindig az addigi előnyt élvezők érdekeinek sérelmével jár, tehát az erő alapján történhet csak. Ha nagy az erőkülönbség, és egyéb feltételek adottak, akkor "kulturáltabban". Ott az erőkülönbség kicsi volt, ráadásul nem párosult szakértelem hozzá (nem volt a kiképzésre sem mód, sem idő), ezért (és nem pedig a bolsevizmus szadista jellege miatt) ez a folyamat rendkívül durva volt. De a polgárháború 4-6 évében (polgárháborús viszonyok között!!!) az egész akkori művelt Európa elismerését vívta ki a modernizáció üteme és mértéke. Más kérdés, hogy éppen a hozzá nem értés eredményezte, hogy a célok kezdtek torzulni, hiszen az új haszonélvezők kezdték megérteni, hogy a működtetés szakértelmet igényel. Ami a régi haszonélvezőknek volt meg. Ettől kezdve egyre jobban háttérbe szorult a modernizáció, egyre jobban előtérbe hatalom. Volt hozzá egy kiváló szervezője, Sztálin. És lassan megvalósult, ami megvalósult. Egy elképesztő méretű terrorállam. Ezt nemcsak az előbb vázolt okok erősítették, hanem az az általuk nem ismert) közgazdasági szabály, hogy fejlődés két úton lehetséges: a természeti erőforrások kiaknázásával és a humán erő (ész) növelésével. A kezdeti sikereket hozta a lelkesedésből eredő lendület és a mérhetetlen ásványkincs vagyon. De folyamatosan ezt fel kellett volna váltsa a megújuló humán erő. Amit az oktatás fejlesztésével lehet elérni. Ez eleinte a polgárháború, később az új hatalom féltése miatt és még sok más ok miatt lehetetlen volt, így az egész rendszer átszervezése egyre inkább a hatalom megtartását célozta, úgy pedig adott a hátrány. Ehhez járult a dogmává váló (az eredetiből félreértett) egyenlőségeszmény. A bolsevizmus egyenlőségeszménye nem az egyenlő jogok és kötelezettségek egyensúlyán, hanem a fűnyíróelven alapult. A későbbi szocialista országokban sem kizárólag az orosz befolyás volt a meghatározó, hanem az a dilemma, hogy intézményi rendszerváltáshoz új szakértők kellenek, amelyek viszont nem álltak rendelkezésre. Tehát a választás csak abban volt lehetséges: vagy a régi "káderek", akik megbízhatatlanok, vagy az újak, akik nem értenek hozzá.

Egyébként ez minden forradalom alapdilemmája. Ahol ezt képesek többé kevésbé jól kezelni, ott még a siker is elképzelhető. És csak ehhez jön hozzá az a külső tényező, amit beavatkozásnak szoktunk nevezni. Ami a Habsburgok képében megtörtént nálunk 1848-ban, és ami az Antant képében nálunk 1919-ben bekövetkezett, az oroszoknál meg elmaradt. Ezért igaz az, hogy eredményes és stabil rendszerváltás csak reformokkal lehetséges. És ezér van az, hogy nálunk 1989 óta (rövid időtől eltekintve) egyre rosszabb a helyzet. 1989-ben is abban kellett dönteni: régi káder, vagy új káder építse és működtesse a senki által nem ismert kapitalista intézményrendszert. Az eredményt az erőviszonyok döntötték el - nemcsak nálunk.

Összefoglalva: ha valamilyen módon a kapitalista viszonyok alakultak volna ki, akkor a régi rend haszonélvezői előnyt élvezve az új rend haszonélvezőivé váltak volna, kicsit más módon üzemeltetve a dolgokat. Nagyjából, ahogy nálunk a 19. század második felében történt. A korábbi esélytelenek tábora változatlan lett volna. Ott (és nálunk) ma a meghatározó elit jó része a régi esélytelenek táborából került ki. Az más kérdés, miképpen viselkednek.

A volt szocialista térség szocializmus nélkül is le volna szakadva a többiektől. Ha nem ez a törvényszerűség, akkor az elmúlt 26 évnek valamilyen látszatja kellene, hogy legyen. Politikai értelemben természetesen van is. De gazdasági értelemben a távolság (különösen ha a trendeket, intézményi berendezkedést tekintjük) semmit sem csökkent, legfeljebb egyes területek a korábbitól kicsit eltérő hangsúlyt kaptak.

Nem szeretnék a hozzáértő képében tetszelegni. E téma nem rajzolható meg pár oldalban. Sok kérdés vár még tisztázásra. Jó néhány vonatkozás önmagában meg sem érthető, szükséges mind térben, mind időben a jóval nagyobb kitekintés, más részterületekkel való alaposabb összehasonlítás. A mai elfogult politizálás ezt még nem tette lehetővé. A nálunk preferált acsarkodás, elfogult szemlélet különösen nem kedvez a megbeszélésnek. Nem az a lényeg, hogy mindenben egyet kell értenünk, hanem ez, hogy mindenről higgadtan kell beszélnünk és érvelnünk a másik véleményének tiszteletben tartásával. Erre itt ma semmi esélyt nem látok. Ma sokkal szimpatikusabb az anyázás. Abban azonban nem tudok partner lenni.

Nem volt esélyük, mert a fehér tábor nem volt egységes, a vörösök viszont igen. A fehér erők csak a bolsevikok gyűlöletében voltak egységesek, minden más kérdésben rendkívül megosztottak voltak.

Ha pedig mégis győztek volna a fehérek, az ország további jövője nagyban függött volna attól, hogy melyik fehér irányzat kerekedik felül. Voltak monarchista, voltak republikánus, voltak alkotmányos monarchista erők is. Egyébként a legtöbb fehér csoportosulás a legsürgősebb feladatnak a vörösök legyőzését jelölte meg, és pl. az államforma kérdését ezután akarták volna megoldani.

A vörösök sikeréről még annyit, hogy a fehérek fő ideológusa, Vaszilij Sulgin megpróbálta a fehér mozgalmat afféle Grál-lovagok csoportjaként beállítani, és le is írta, hogy milyenek az igazi fehér katonák: lovagiasak, becsületesek, csak az ellenséggel erőszakosak, a civilekkel nem stb. De rá kellett jönnie, hogy sokszor a fehérek sem különbek a züllöttnek tartott vörösöknél.

És még egy fontos ok, talán az egyik legfontosabb: 1920-ra a Vörös Hadsereg már 5 millió főt számláló tömeghadsereg volt, a fehérek soha nem tudtak ekkora erőt koncentrálni, és minden támadásuk idő előtt kifulladt.

AZ előző hozzászólás utolsó bekezdése egy fontos szabály más megvilágítása, amit a mai politikusok próbálnak megvalósítani, kevés ismeretekkel rendelkező követőik pedig rendre tagadnak.

A társadalomban mindig a tömegek győznek, ha elhatározták, hogy győzni akarnak. Az ok egyszerű, ők mindig sokkal többen vannak. És ugyancsak emiatt nem győznek sokszor. Ugyanis megoszthatók, és akkor már nem érvényes az előbbi. A politikusok éppen ezért mindig a másik tábort igyekeznek megosztani, a sajátot egységesíteni.

Ezt a mai magyar viszonyokra alkalmazva: a Fidesz tábora egységes és kicsi. A másik fél nem meri használni azt az eszközt, ami megosztaná. A Fidesz ellentábora hatalmas és erősen megosztott. Az ellenzék nem tudja, miképpen lehet egységesíteni.

Ez miből látszik? A Fidesz folyamatos gyűlöletkampányt folytat, legalább 2 évtizede. Ennyi gyűlölködő ember soha nem volt még Magyarországon.