Mi annak a pszichológiai háttere, ha valakitől sosem kérdeznek?

Talán kissé fogalmaztam meg a kérdést, de a kifejtésből hátha érthetőbb lesz:

Régebben nem igazán értettem szót az emberekkel, mindig szerettem volna, ha ők közelednek először. Rájöttem, hogy erre várhatok, ezért megpróbáltam javítani a helyzetemen: felvettem a mókamester szerepét, ami elég jól megy, illetve én kérdezgetem őket, és ezt jó néven is veszik. Általában úgy referálnak rám, mint egy lelki támaszra, de ez fordítva nincs így. A környezetemben egyedül apám szokta tőlem megkérdezni, hogy "hogy vagyok", és ha másoknak kipróbálom, hogy elkezdek magamról mesélni, sosem kérdeznek tovább, vége szakad a beszélgetésnek. A kérdező mindig én vagyok.

A hosszas felvázolás után a kérdés: Ha pszichológiai szemszögből nézzük a dolgokat, miért alakulhatott ez így? Mik azok a tulajdonságjegyek, amik miatt elkezdjük a másik érzéseit és magánéletét ignorálni? És milyen fajta ember az, akié érdekel?

(Moderátoroknak: Kérlek, ne tegyétek át a kérdést, direkt ide tettem, hogy esetleg valaki szakirodalommal segítsen a témában.)