Mi a véleményed erről a házasságról, mit kellene tenni?

Szerintem megmaradnak,mert mindketten túl bizonytalanok és félősek cselekedni jó irányba(válás).Ha mindketten akarnák,akkor már évekkel ezelőtt helyre lehetett volna hozni.De én úgy látom,ahol már 6-7éve fenáll a probléma,ott vajon mégis mi az ami valóban összeköti őket?A félelem,hogy mivel a 20as éveiket feleslegesen elpazarolták,már azt gondolják,hogy nem lehetnek másokkal boldogak külön-külön?

Én jót nem jósolok a kapcsolatnak,ha csak nem jó nagy nyeléseket és tűréseket,alárendelt-domináns unalmas,kínkeserves kapcsolatot.Jobb egyedül?Jobb ketten?Jobb lehetne mással?

Egy gyermektelen,hajadon 20on éves nő véleménye.

Az a meglátásom, hogy a hölgynek el kell dönteni egyszer és mindenkorra, hogy vele, vagy nélküle. Azért mondom ezt, mert a biológiai óra ketyeg. Ha szeretne a nő gyermeket egyszer, akkor lassan ki kellene találni, hogy ki legyen az apja.

Szerintem ez a kapcsolat már nem az igazi. Bár évek óta megvan, de inkább csak a lendület tartja őket össze. Talán jobban járna a hölgy, ha továbblépne. Nemcsak fejben, de fizikailag is, és keresne egy olyan férfit, aki tényleg megbecsüli őt.

És mégegy: tökéletes társ nincs. Minden kapcsolatban van megalkuvás. Csak nem mindegy, hogy mennyi.

Ott rontották el, hogy összeházasodtak. Hisz már előtte is évekig veszekedtek, marták egymást (fizikailag is, ami szerintem megbocsáthatatlan).

"Összeházasodnak, de semmi sem változik, csak egy kevés kis időre. "

Nagyon naiv az a fél (vagy mindkettő), aki úgy gondolta, hogy majd a házasság megváltoztatja a dolgokat.

Én válnék. Még viszonylag fiatal a nő, még nem maradt le semmiről, még vannak lehetőségei, ha lép, de akkor lépni is kell. Ha ennyi éven át nem javult semmi, akkor igazán kár a sült galambra várni. Gondolom, szeretne anya lenni egyszer. Na ebben a kapcsolatban biztos, hogy nem lesz benne köszönet. Egy szerencséjük van, hogy még nincs gyerek, ne is legyen.

Mondjuk 10 év alatt sokat változhat egy ember, s ez a változás a pár másik tagjánál nem következhet be, vagy nem abba az irányba tart, vagy elmarad. Ez bekövetkezik családban, gyermekekkel élőknél is, csak ott felelősség van: fel kell nevelni a gyermeket/gyermekeket. És tűrnek, alkalmazkodnak, szeretőt tartanak, munkába menekülnek, zugivókká válnak. Nem kell azt hinni, hogy a családban mindenki boldogan él.

S nem véletlen, mikor a gyerekek kirepülnek, a párok nyugdíjba mennek, akkor jön ki az, hogy már nem bírják együtt tovább.

Most kérdés, hogy gyerek nélkül van-e értelme lemondani a boldogságról, s tűrni, beletörődni. A jellem alapvetően nem változik már, bár közös akarattal meg lehet látni a másikban az értéket. Egy különköltözés sem ártana, hiányzik-e a másik, vagy az ember csak azt érzi, hogy felszabadultam. Meg lehet tanulni a másikra figyelést az önzőség helyett. A házasságban sem dúl a szerelem az aranylakodalomig, hanem átveszi a szeretet, tisztelet, megbecsülés érzése az összekötő szerepet.

Meg lehet próbálni, ha az ember a sérelmeket maga mögé dobja, s tárgyilagosan szemléli a párját, s látja benne a jót. Ha nem, akkor le kell lépni. Mert 30 évesen nem mondhat le az ember a boldogságról, s élni helyette a 60 évesek életét.Csak sokkal kevésbé tűnik merészségnek a beletörődés,mint a váltás.Pedig 1- 2 év magányos keresgélés jobb, mint a biztonságosnak tűnő, de fokozatos érzelmi elsivárosodás "társ" mellett.

egyedül egymás tisztelete hiányzik.

akit tisztelni nem tudunk, szeretni sem.

ezt a férjednek tudatosan kellene erősítenie magában.

nem úgy tűnik, hogy az ő érzelmi intelligenciája normál értéken lehet.

alacsony érzelmi int-jú emberrel meg rettentő nehéz élni.

csak mert mi is ilyesmi szituban vagyunk. én tűrök némán, a kapcsolat érdekében, ő meg néha bekattan és üvölt.

én nem tudok lelépni az alacsony önbizalmam, vagy önértékelésem miatt.

nem tudom hogy a párod fejleszthető e.

nagy munkával valamennyire biztosan.

sok nőt megaláznak, aki nem lép le.

viszont pont ezért nem értékeli őket a másik. ezért meri alázni. ez ördögi kör.

Nagyon jókat írtak!

Sajnos szerintem is azért működött a kapcsolat, mert a veszekedések, túlpörgés, kibékülés hamis dinamikát adott neki, megadta a "történik valami, ÉLÜNK" érzést, és elleplezte a kiüresedést, eltávolodást, céltalanságot. Akit képes vagy gyűlölni, ordítani vele, ott van az illúzió, hogy erős érzelmeket vált ki, ezért nyilván szereted is, különben nem vetkőznél ki ennyire önmagadból miatta. Ez önbecsapás, libikóka.

Ennyi idő után egy gyerek lenne a következő lépcsőfok, de ilyen felállásban én felelőtlenségnek tartanám, hogy bevállaljátok. Elsülhetne jól is a dolog, de kisebb eséllyel, mint egy harmonikusabb kapcsolatban. Tökéletes kapcsolat tényleg nincs, de "elég" jó kapcsolat igenis létezik. Az ismérve szerintem az, hogy mellette önmagad lehetsz, a legjobbat tudod kihozni magadból, a legjobbat hozza ki belőled. Fejlődsz emberileg és ha nem is lebegsz a föld felett, de nem is csapódsz érzelmileg hetente a falnak. Langyos víz, ami nem éget, de nem is fagysz meg benne. Sokaknak ez nem perspektíva, de sztem borzasztó nehéz 10 év után nem langyos vízben lubickolni. Kellemes, nagy meglepetés nincs benne, de jól tudod érezni magad, ha lemondasz a szárnyalásról.

Nálatok pont ez a kiszámíthatóság hiányzik; amikor forró a víz, feléledtek, de megéget és védekezésként rögtön fagypontra hűl. A langyos hőfokért kell a legtöbbet küzdeni, én azt látom. Unalmas is tud lenni, de nem rejt annyi veszélyt. (A metaforámban a forróság=lángolás, langyosság=szenvedély nélküli mély szeretet.)

Rengeteg nyílt kommunikációval szerintem van esély elmozdulni erről a holtpontról, de párterapeuta segítsége nélkül nehéz. A párterapeuta katalizálja a folyamatot, rákényszerít a tükörbe nézésre, megfogalmaztatja, amit mélyen elrejtve érzel. Ez főleg a férfiaknak ad egy löketet, a szakember kéréseit, kérdéseit elfogadják, ha a nő kér tőle vmit, azt csak okoskodásnak veszik. Én a helyetekben megpróbálkoznék egy ilyennel. Sok vesztenivalótok nincs, de legalább úgy léphetsz ki, ha nem jön be ez sem, hogy tényleg 100%-ig mindent megpróbáltatok. Annál nincs rosszabb, mint folyamatosan azon agyalni, "mi lett volna, ha", főleg ha egy ideig magányos leszel.