Párom munkamániában szenved? Ráadásul távkapcsolat. Mit tehetnék? (részletesen lent)

Először is ne haragudjon senki, ha keszekusza lett az irományom és hogy sokat írtam.

Felvázolom a dolgokat:

9 hónapja vagyok egy kapcsolatban, egy tényleg nagyon kedves, aranyos és hűséges sráccal (ideje se lenne csajozni :D ) Őszintén szeretem őt, mindennél jobban. Ő is szeret engem. Minden happy lenne.

Viszont van pár "apró" bibi:

130 km-re lakik tőlem.

Munka beosztása hivatalosan: H-P: 11 - 19 óráig tart + minden második hétvégén valamelyik nap munka, de akkor a következő héten hétköznap megkapja azt a napot.

Csak sokszor bent marad munkaidőn kívül is, mert "hopp még becsúszott egy kis meló", meg "jujj ezt még meg kell csinálni", "jaj határidőre kész kell lenni" stb.

Munkahelyéhez közel is költözött, hogy ne kelljen annyit utaznia.

Hivatalosan a szabadnapjain találkoznánk mindig. Ezzel még meg is lennék elégedve (hetente 1-2 nap), bár számomra édes kevés, de megértem, hogy többször nem lehet.

Csak hogy van mikor utolsó percben szólnak neki, hogy mégis be kéne mennie szabadnapján, sőt a hétköznapot se mindig kapja meg. És vígan bemegy, mert szereti nagyon azt amit csinál, és fél, hogy nehogy emiatt kirúgják.. Én ennek őszintén örülök is, hogy azzal foglalkozik, amit szeret, és elég sok mindenhez ért:

A munkakörén kívül is kap pár feladatra megbízást, és azokat határidőre meg kell tökéletesen csinálni. Meg is csinálja. Ez is jó, hogy felelősségtudatos.

DE magánélete már semmi!! Nem hogy a régi barátaival nem tud már találkozni, de ahogy fentebb írtam, van hogy a munkája miatt 2 hétig én sem látom (lehet, hogy sok embernek semmi ez az idő, viszont én igényelném a törődést, főleg mert szinte minden percben vele lennék, csak akkor vagyok boldog ha hozzábújhatok, imádom :) )

A szüleivel is maximum 2 hetente találkozik, de van mikor 1 hónap is eltelik anélkül, hogy hazamenne.

Ami pozitív: ha nem munkájáról van szó (haverok, család, én), én vagyok az első egyértelműen.

Karácsonyi szünetet együtt töltöttük, nem dolgozott 1 hétig. Plusz múltkor is, amikor itt volt, nem is kapcsolta be a gépet, hogy megnézze, mi a helyzet a melóhelyen.. Ami végülis pozitív, de édeskevés..

Mindennap szoktunk írni egymásnak e-maileket, pár óránként tud írni. Ez is jó.

Egy másik probléma:

Ha esetleg nagy nehezen sikerül találkoznunk, semmi programot nem tudunk kitalálni, hazamegyünk és pihenés, mert hulla fáradt a munkája miatt. Bár én szeretek csak úgy hozzábújni és semmit se csinálni, de azért kezdenek ellaposodni az együtt töltött idők is, pedig nekem lenne sok ötletem. Csak mindenhez fáradt.

Én ezt nem bírom már sokáig. Főleg a bizonytalanság őrjít meg, hogy mindig félnem kell, hogy "na most vajon tudunk-e találkozni vagy mi jön közbe?" Illetve, hogy van-e ennek hosszabb távon jövője?

Tervem az lenne, hogy majd odaköltözöm az ő városába és esetleg össze is tudnánk költözni, de az még anyagiak miatt messze van, ráadásul ha együtt lakunk, akkor is max. este 2 órát beszélgetnénk és kész, alvás. Ha lenne gyerekünk, azzal se tudna foglalkozni? mert mire hazaér, a gyerkőc már aludna rendszerint..

Nagyon afelé hajlok, hogy ultimátumot adok, hogy vagy megpróbál egyensúlyt fent tartani a munka és a magánélet között (nekem mindegy hogy: nem vállal annyi feladatot, cserél szabadnapokat vagy munkahelyet vált..nem érdekel, csak változzon a helyzet) vagy vége... még ha a szívem szakad is bele.. de így is szinte mindennap sírok, hogy nem láthatom.. Nem tudom mi lenne helyes.

Valaki okos tanácsot tudna adni nekem? Durva lenne az ultimátum? Mert valóban azért a mai világban munkát találni nem egyszerű és ezt szereti is.. ilyen kettős érzésem van ezzel szemben..

(és ez a bizonytalanság megy többé-kevésbé a kapcsolatunk eleje óta), nem durvult a helyzet, csak én kezdtem belefáradni.

Ja még annyit megemlítek, hogy én nagyjából ezeket elmondtam már neki is, de mindig azt a választ kapom, hogy "Tudom, és sajnálom, hogy nem tudok veled foglalkozni :(" "Nem tudom, mit tehetnék.", "Nem akarom, hogy szenvedj miattam:("

Szóval szerintem ő vígan éli kis melós világát, és sajnál sajnál, de nem vesz komolyan és nem is próbál meg tenni semmit az ellen, hogy tudjunk gyakrabban találkozni: eszébe nem jutott még egyszer sem, hogy miattam vegyen ki 1 nap szabadságot is..

Lelki dolgokhoz nem ért, nem tudja kezelni őket és hiába mondja, hogy megért, szerintem nem (teljesen), és ideges lesz, ha munkamániásnak hívom.

Ha a munka vagy én kérdésre gondolok, és az esetleges szakításra, mindig oda lyukadok ki, hogy "de nekem Ő kell és senki más!" és nem tudom, hogy hogy tudnék ezen én is túllépni..Félek!

22/L