Mindig nehéz erről beszélnem és nem is tudom elfogadni ti hogy dolgozzátok fel?

Dettó én is így vagyok kérdező, az enyémek 3-4 éve mentek el, egy év két hónap különbséggel. Rengeteg vitám volt velük, de ők neveltek igazán, ők voltak a szüleim, anyámék anyagilag megadtak mindent, de ennyi. Nem neveltek, elhanyagoltak, apám kb. egy vadidegen nekem. Nem tudom, meddig bírom még, minden egyes nap az eszemben vannak, el sem tudtam tőlük köszönni (nagyrészt pont az anyám miatt). Mint egy soha véget nem érő, nem csillapodó szenvedés. Lósz.rt sem segít az idő, sőt, minden csak rosszabb... Ahogy az is kamu, hogy az élet körbenövi a fájdalmat, legalábbis nálam nem működik. Pár évvel korábban egy nagyon közeli barátnőm vesztette el a nagyiját, neki is ő volt igazából az anyja, és sosem felejtem el, hogy egy seggfej k.csög közös ismerősünk totál kiakadt barátnőmre, hogy az nem akar kertipartira jönni, mert mi az, hogy így kibukik egy nagyszülő halálától, az nem olyan, mintha az anyja halt volna meg (neki az anyja halt meg kiskorában). Hiába mondtam a vadparasztjának, hogy barátnőmnek a nagyija volt az anyja, csak lökte a nyomorultságát, hogy de az akkor sem olyan... Mondanom sem kell, azóta kivágtam azt az alakot az életemből.