Öngyilkossági kísérletre ez a válasz? Jogos, hogy rosszul esik?

Én sosem próbálkoztam öngyilkossággal szerencsére, de voltam nagyon mélyen (sok évnyi próbálkozás gyerek fronton, majd a volt férjem benyögte, hogy elhagy egy 10 évvel fiatalabb fruska miatt, válás, új élet, új város, új munkahelyen, új minden, rémes lelki-fizikai-mentális állapot). Innen vergődtem fel magam újra élhető állapotba.

Egyszer valahogy szóba került ez a téma és apám azt mondta, ő annyit mondana azoknak, akik öngyilkosok akarnak lenni: Hajrá.

És ezt így tök magabiztosan. Fogalmam sincs, mi járhatott a fejében, hogy miért gondolta, hogy ezt jó ötlet mondani élete mélypontján lévő lányának (szerintem azért aggódtak otthon miattam a szülők, talán szóba került, hogy nem csinálok-e valami hülyeséget magammal). De apámnak ez volt a válasza.

Csak jelzem neked kérdező, a szülők néha akkora egetverő f@szságot tudnak mondani, hogy csoda, hogy nem szakad le az ég.

Én már megtanultam, hogy nem avatom be a szüleimet semmibe, csak tájékoztatom őket a legfontosabb dolgaimról.

Sajnálom, hogy anyád nem volt megértőbb! Az is benne van a dologban, hogy egy ilyen nagy horderejű dolgot megpróbálnak elbagatellizálni, lekicsinyleni, kinevetni, mert ezek még mindig könnyebb reakciók, mint komolyan szembe nézni vele.

Férjem és én is 21-es apjával értünk egyet.

Én próbáltam már segíteni depressziósnak, ahogy férjem is. Nem lehetett rajtuk. Aki megakarja ölni magát, az meg is teszi, vagy orvoshoz fordul, ha más nem, a barátai/családja unszolására.

Aki megakarja tenni, de tényleg. Hajrá! Nem dolgom senkit hajánál fogva pszichiáterhez vonszolni.

Igen, így van ahogy mondod: a fájdalmat mind ugyanúgy éljük meg, mi emberek. Lehet hogy valakit az a fájdalom érte, hogy ellopták a Lamborghinijet mást meg azt hogy elhagyták, meghaltak a szerettei, de attól mind a kettő fájdalom és az ember ugyanúgy reagál!

Figyelj, én alapvetően azt gondolom, hogy ha már eljutottal odáig, hogy majdnem öngyilkos legyél, abba a szüleid kezei is jócskán benne vannak. Valószínűleg nem kaptad meg azt a törődést, ami járt volna, minden embernek járna. Hiszen azért, ha még rossz élethelyzetben is vagy, csak átgondolod, hogy nekik legalább számítasz. Úgy tűnik ezt nem tudják éreztetni veled, neked pedig azon kell dolgoznod, hogy ezen túltedd magad, hogy ilyenek a szüleid, hogy hagyták ezt.

Tudom hogy nehéz nem magadra venni ezt az ignorálást is, amit az anyád lenyomott, miután elmondtad neki, de muszáj lesz megértened, hogy nem a te hibád.

Remélem többé nem csinálsz ilyet és sokat tanultál belőle.

Szerintem mindenképp fordulj szakemberhez, hogy ki tudd beszélni magadból a mélyen gyökerező problémákat.

Vannak ingyenes lehetőségek. Keress rá a körzeti szakpszichológusra, és jelentkezz be. Lehet sokára kapsz időpontot. Senkinek nem kell tudnia róla.

Sok sikert!

Én is úgy gondolom, hogy mindenkinek a saját gondja a legnagyobb.

A másik, hogy vannak érzékenyebb és közepesen érzékeny és alig érzékeny emberek.

Az anyukád amiket felsorolt bajokat a párjánál tényleg sok egyszerre és kiüti az embert, van akit jobban van akit kevésbé. De van olyan mély lelki árok is, ami lehet másnak nem is nagy dolog, de valakiben mégis szakadékként él, ahonnan nem tud kimászni.

Talán anyukádnak is azért mondtad így el utólag, mert vártad volna, hogy átöleljen és azt mondja szeret és sajnálja, hogy ilyen nehéz volt neked, hogy idáig jutottál. Talán nem is nagy dologra vártál tőle, de ő ezt nem érti, nem is tudatosul benne. Persze ez nem mentség, de valahol mégis az. Valószínű pont azért kerültél te is olyan mély állapotba, mert úgy érezted nem tudsz kivel beszélni róla, mert úgysem érti senki meg a problémád, vagy elbagatellizálja vagy stb., és úgy érezted, hogy még az anyukád sem érezné át ami miatt te még az életed is eldobtad volna.

Nagyon tetszett az egyik hozzászóló válasza, hogy amikor egy barátnője a volt szerelme miatt kesergett, akkor próbált mellette állni, megélni, megérteni az ő bánatát és nem elkezdeni mondani, hogy ő meg milyen nehéz anyagi helyzetbe van és alig eszik hó végén stb. Pedig az is hatalmas megterhelés és nehézség, meg úgy végignyomni a napokat a munkahelyen és ugyanazt a teljesítményt hozni. stb.

De mások is írtak jókat és érdekeseket.

Én mindenképpen azt mondom, hogy ne beszélj ilyenekről anyukáddal, látszik ő nem fogja ezt megérteni, mert ő ilyen. Más hullámhosszon mozog.

Próbálj olyan barátokat keresni, akik hasonlóan gondolkodnak mint te. Velük valószínű egy hullámhosszon leszel és nem érzed ezt a rossz érzést.

A szakember is jó ötlet, mert kibeszélheted magadból. Ő biztos meg fog érteni, illetve segít megérteni önmagadat is, meg hogy hogyan tudd elfogadni, hogy más másmilyen és nem tud téged jól megérteni mert ő másabb gondolkodású.

Én tudom milyen mikor kerülsz olyan kilátástalan helyzetbe, hogy már ilyesmi jut eszedbe, hogy megteszed. Gyerekkoromban is volt olyan jellegű dolgok miatt, aztán még volt párszor ilyen gondolatom. De aztán nem tettem meg, de volt ilyen gondolatom. De ezek a gondolatok azért jönnek elő, mert úgy érzi az ember nem tudja a problémára a megoldást, nem érzi a kiutat, kilátást. Meg talán azt is érzi, hogy nincs senki aki megértené, bárki is látná a baját, fájdalmát, szomorúságát és egyedül viszont nem érzi magát elég erősnek, hogy megbirkózzon a problémájával.

De amikor kap segítséget egy embertől, a sorstól egy reménysugarat, akkor többnyire újra tudják kezdeni és továbblépni.

Persze vannak akik sajnos már nem tudnak ebből kimászni és sajnos megteszik. De én azt gondolom, ők sem meghalni akarnak igazán, hanem hogy észrevegye az ő bánatukat valaki és segítsen. Megértse őket valaki, együttérezzen velük valaki.

Én úgy gondolom ezért nagyon fontos, hogy nagyon figyeljünk oda egymásra. Otthon is, de munkahelyen is és mindenhol. A másik, hogy soha ne nézzük le a másik baját, gondját. Próbáljunk együttérezni vele, ha lehetséges segítőkezet nyújtani, amennyire csak lehetőségünk van rá.

Ha mi nem úgy gondolkodunk egy adott témáról akkor ne elítéljük, hanem próbáljuk az ő szemszögéből nézni.

Én nem mondom, hogy mindenkit meg lehet menteni, de úgy gondolom mindenkinél meg kell próbálni.

Olvastam itt olyat, hogy ő is próbált segíteni ilyen embernek, de aztán sikertelenül. Ott nem tudom milyen mélyen volt a probléma. Vagy mi lett volna a megoldás, vagy ki. Azt nagyon sajnálom, hogy nem sikerült és nagyon tisztelem, hogy próbált neki segíteni.

De azért attól a többi embernek, úgy gondolom, akkor is meg kell próbálni segíteni ettől függetlenül. Lehet párnak nem lehet, de a többinél lehet igen.

Nehéz kérdés ez.

A mai helyzet pedig Mo-n egyre rosszabb.

Egybeugrasztják azt is, akik eddig megvoltak békességben.

Nem a szeretetre irányítás van, hanem az utálatra. Az emberek pedig akarva akaratlanul beugranak ebbe, sajnos.

Én azt gondolom, ha sokkal több szeretet lenne az emberek között és megértés, és elfogadás, akkor talán kevesebb olyan ember lenne, akinél elindul a lavina, ami ilyen súlyos dologhoz vezet.

#22 Azért, mert empátiátlan, érzéketlen emberek vagytok valószínűleg. Vagy - a jobbik eset - csak tudatlanok (mint apám) és fogalmatok sincs, milyen fájdalmas és káros ilyet mondani egy mélyponton lévő embernek.

#21 voltam.

22, ez azért van mert a férjed és te is buták vagytok, meg nincs bennetek empátia. De ezt már előttem is leírták.

Kérdező pont ez a lényeg, hogy nem szabad magadra venned azt, hogy a másik emberben nincs annyi intelligencia, hogy nem veszi ezt félvállról. Ezért is kell ilyenkor szakemberhez fordulni, mert ő otthon van a témában és a lélektanban, és Nem bármilyen ember tanácsát megfogadni. Akik ilyeneket írnak és mondanak mint például a 22, az fogadjunk hogy még a pszichológus szakmát is elítéli.

"Mondta, hogy nem is érti, hogy juthat el egy ember az öngyilkosságig, nézzem meg a párját például, anno 2 hónap alatt elvált, a gyerekei az ország másik végébe költöztek az anyjukkal, elveszítette mindkét szülőjét és a háza is leégett. Mégsem lett öngyilkos, pedig ezek az igazi problémák."

Anyád hülyeséget beszél. Ez nem olimpia, ahol versenyezni kell. Nekem is voltak durva problémáim, én is elveszítettem mindkét szülőmet, voltam munkanélküli, voltam csóró és voltam túl fájdalmas szakításon, de ezeket én is feldolgoztam. Tudod, mikor akartam öngyilkos lenni? Amikor depressziós voltam és pánikbeteg, pedig mellette volt munkám, volt pénzem, élt még mindkét szülőm és akkor épp nem volt mögöttem fájdalmas szakítás. Nem attól függ az öngyilkossági késztetés, hogy mi a ténylegesen legnagyobb problémád (főleg nem attól, hogy idegenek mit szavaznak meg annak), hanem attól, hogy mitől szűkül be annyira az idegállapotod, hogy megtedd.

Örülök, hogy rendbejött az életed. Úgy látszik, anyáddal erről nem lehet beszélni, vele hanyagold ezt a témát.

27

Nam vagyunk buták. Csak nem stresszeljük magunkat felesleges dolgokon többé, hanem élvezzük a saját életünket, ahelyett, hogy mások életét egyengetjük. Azt hiszed jó volt, mikor nekem kellett pszichiáterhez vinni az egyik barátnőmet, mert egyedül nem ment? Hogy nekem kellett beletukmálni a gyógyszert? Vagy jó érzés volt, mikor egy másik barátomat én és a férjem fogtunk le, mert kárt akart tenni magában? Hogy én töröltem a vért le utána róla?

Azt hiszed tudtak jobban lenni, csak mert mi akartuk? Azt hiszed, hogy egy súlyos depresszióson lehet segíteni baráti beszélgetéssel?

Mi nagyon is empatikusak vagyunk. Ezért tartjuk már magunkat tudatosan távol az ilyen emberektől. Mert lelkileg mi is gallyra mentünk beléjük.

Csak akkor lehet segíteni rajtuk, ha ők akarják. Ha nem akarják, akkor viszont ne bass*ák el más életét.

Ahogy lehet a kérdező anyja is ezzel a k*rva tudattal fekszik le mostmár minden egyes kibaxott nap, hogy az ő gyereke öngyilkos akart lenni...