Miért nem tudja anyám megérteni, hogy nem akarok nagyszüleimről beszélni? Miért kell erőszakoskodnia?

#4 vagyok.

#3 Normáliséknál, ha támogatják anyagilag a gyereket egyetem alatt, azt azért teszik, hogy segítsék, nem pedig azért, hogy nyugodtan tönkre lehessen baxni érzelmileg. A gyereked akkor se az érzelmi boxzsákod, ha támogatod anyagilag.

Ha meg a gyereked "csak" a pénz miatt tolerál, akkor önvizsgálatot kéne tartani első körben, és nem rögtön mutogatni, hogy "huuu rósz gyerek".

#6 Igen, a gyereke, nem pedig terapeuta, vagy fizetett lelkiszemetes . Akivel nem jó a kapcsolata, meg aki nyilvánvalóan a tudtára adta, hogy nem akar ennyit beszélni a témáról.

#7-8 Nem tudom, hogy a kérdezőtől milyen megértést várunk. Nem azt mondta, hogy ne beszéljen a gyászról az anyja, hanem azt, hogy vele (legalábbis ennyit semmiképp) ne. Írta, hogy az anyjának van egy nővére, aki szintén ez a gyászban nosztalgiázó ember, beszélhetne vele is. Ehelyett ráerőszakolja a beszélgetést a gyerekére, akivel nem jó a kapcsolata, majd ha a gyereke megmondja azt, hogy ő ezt nem szeretné, akkor jön az érzelmi zsarolás. Ezt azért elég nevetséges mentegetni.

Kifejezetten a nyolcasnak meg mondanám, hogy nincs olyan, hogy valakinek igaza van a gyászolásban, meg olyan, hogy így meg úgy kell gyászolni. Igenis gyász az is, ha valaki nem akar beszélni róla, magában gondolhat rá attól, hogy nem lesegeti folyton a régi fotókat könnyes szemekkel, meg mit tudom én mi.

Speciel én is így gyászolok. Sírok egyet a halálhírkor, egyet a temetésen, aztán ennyi. Először megtanulok élni a halott nélkül, ami nekem csak akkor megy, ha közben nem kell azon töprengenem, hogy mit vesztettem el az életemből, azzal, hogy XY meghalt. Amíg ez nincs meg, addig nekem se tesz jót az, ha folyamatosan fel van hozva, hogy én meg a halott mit csináltunk, amíg életben volt, meg ha nonstop nosztalgikus sztorizások közt rá vagyok kényszerítve arra, hogy emlékezzek. Emlékszem én anélkül is, nem felejtem el, de nem akarok kattogni, amíg nem tanultam meg élni úgy, hogy már nem része az életemnek az, aki meghalt.

#10 Azért az érzelmi zsarolásos reakció elég árulkodó, hogy ki lehet a nagyobb hibás a rossz kapcsolatban. :)

Mellesleg, ez az én személyes véleményem,hogy amíg nincs szerfüggőség, addig az a (nagyobb) hibás a családi kapcsolat félrecsúszásában, aki hierarchiailag fentebb van. Egyszerűen azért, mert a másik jelenesetben függ tőle anyagilag, így nincs "rákényszerítve" arra, hogy közösen megoldják a gondot, hanem a saját lelkiismeretére mondhatja azt, hogy belemegy egy higgadt megbeszélésbe, vagy vagdalkozik az érzelmi zsarolással, meg az "amíg az én kenyeremet..." és hasonló kezdetű mondatokkal.

Elfogadom a véleményed bár nem értek vele mindenben egyet

Mivel arról nem szól a fáma hogy miért ilyen a viszony mindkét szülővel szemben nem érdemes találgatásokba belemenni

Bár a többi válaszadónak adott válaszaid alapján a kérdező szemszögéből nézed a dolgot ami nem is baj viszont ez csak az egyik oldal nem tudjuk hogy az anyuka nővérérével mi a helyzet a közelben lakik vagy csak telefonon beszélnek

Anyuka lehet hogy jobban érzi magát ha valakinek személyesen mondhat el dolgokat

Szó volt terapeutáról az nem olcsó mi van ha az a "kiesett"pénz a kerdező rovására megy

Ezzel nem azt akarom írni hogy nincs igaza a kérdezőnek, csakazt hogy nem minden fekete vagy fehér

De ha a kerdezo nem akar ALLANDOAN errol beszelni, azt miert nem lehet megertenie az anyjanak? Tok jo, anyuka kibeszeli a gyaszat, raterheli a kerdezore, neki megkonnyebul a lelke, es az kit erdekel, hogy a kerdezo jol van e? Anyuka meg mossa kezeit. Azert alljon mar meg a menet.

Nem ugyanez, de en pl mamamhoz azert nem jarok, mert allandoan a multrol panaszkodik. Savazza ezt-azt-amazt, sohajtozik, de kozben ugyanugy tartja a kapcsolatot azokkal, akiket savaz. Szoval kerdezo, en a helyedben megmondanam anyadnak, egyszer s mindenkorra, hogy vagy leallitja magat, es rinyakol a testverenek, vagy nem mesz tobbet es pont. Muszaj hatarozottnak lenned, mas nem mukodik.

1-es, ez nálunk is így volt, én vágjak jó pfát mindenhez anyám halála után, támogassam szegény apámat, ne sírjak, hallgassam meg, és vegyem a nyakamba az ő gyászát is, mert "kibírom".

Ja, kibírom. Eltelt húsz év, anyára gondolok és nettó sírógörcsöm van, mert én sohasem dolgozhattam fel a magam tempójában, mert állandóan apám lelkét kellett ápolgatni.

Csodálatos, tényleg, és ezért ÉN járok pszichológushoz, mert apám képtelen volt elmenni egy szakemberhez, helyette az én nyakamba tolta az egsézet.

Kérdező: amikor rákezdi hagyd ott anélkül, hogy mondanál bármit.

És ez még a normálisabb megoldás.

Én konkrétan megmondtam apámnak nemrég, hogy menjen el a jó büdös fenébe, amiért vállamra kellett venni az ő gyászát, mert én voltam ott, de az én érzéseim meg magasról le voltak szrva, mert "tini vagyok, nem érthetem".

Ugyan nem gyász, de egy viharos válás után, ami mindenkit megviselt, konkrétan én lettem anyám lelki szemetesládája. Minden nap órákig hallgattam a panaszait, vigasztaltam, amikor sírt, épp csak arra nem volt soha idő, hogy én is elmondjam, mit érzek, pedig szükségem lett volna rá, hogy valaki meghallgasson. Egyetlen egyszer próbáltam jelezni neki, hogy baj van, amikor már nagyon mélyen jártam a depresszióban (nem csak emiatt, de ez is szerepet játszott benne), a reakció: na ne kezdd ezt a hülyeséget, nincs nekem időm erre. Aha. De nekem volt minden nap fölös két órám suli,versenysport, barátok mellett amikor őt pátyolgattam. Úgy, hogy lett volna lehetősége elmenni szakemberhez, csak kényelmesebb volt mindent a lánya nyakába zúdítani. Na ennyit erről.

Rokon - nem rokon, senkinek nem vagy köteles átvenni a gyászát. Menjen el pszichológushoz, mutogassa annak a tárgyait, meg dolgozza fel az ő módszerével, de ne akarjon olyasmit rád kényszeríteni, amitől csak még nagyobb fájdalmat okoz neked. Ugyanolyan sz.r helyzetben vagytok mind a ketten, nem hiányzik, hogy kettős teherrel kelljen megküzdened.

Tudom, hogy a sajnálat nem segít, de őszinte részvétem Kérdező. És kitartást, szurkolok neked, hogy mihamarabb túl tudj lendülni ezen a tragédián.

"nincs nekem időm erre. Aha. De nekem volt minden nap fölös két órám"

Az ilyesmit mindig kommunikálni kell a másik felé! Egy csomó ember tényleg nem tehet róla - főleg abban a helyzetben: egyszerűen észre sem veszi magától. Ha fontos a kapcsolat vele, akkor nem az a megoldás, hogy magára hagyjuk, hogy ne terheljen tovább minket, hanem a kommunikáció.