Normális az, ha felnőttént utál az anyám? 10 évig próbáltam a kedvére tenni, engedni neki, puncsolni, de elegem van.

Lehetséges édesanyádat egy belső dolog bántja amiről még nem tudsz és ezt rád vetíti ki!

Lehet ez az öregség vagy csak valaminek a hiánya ami nagyon irritálja belülről és Nyilván azon tudja ki adni aki közel al hozzá!

A szülőnek nincs mindig igaza hiába bölcsebb és idősebb ezt is meg kel tanulni! Szeretni tisztelni kel de soha nem meg alazkodni.

Érthető, hogy ragaszkodsz hozzá, mert mégiscsak az anyukád. El sem tudom képzelni ezt a helyzetet magamnak.

De biztos, hogy jót tenne ha a legminimálisabbra csökkentenétek a beszélgetések számát.

Már régen rossz, ha puncsolni kell.

Ebben nőtt fel, az ő anyja is ilyen volt vele, vitte tovább, nem tudja milyen egy normális anya-gyerek kapcsolat. Változni nem tud, te tudsz változtatni.

Hasonló helyzetben vagyok, harmincas éveim, anyám ötvenes. Egy szem gyereke vagyok miközben ő baromira el van magányosodva, és nem tudja feldolgozni a veszteséget, hogy a világ legidillibb (amúgy k.rvára egészségtelen) anya-gyerek viszonyából mi lett felnőtt koromra, hogy kirepültem, élem az önálló életemet, a pontot az i-re pedig az tette fel, hogy megházasodtam. És én sem vagyok rendben, rengeteg szorongás terheli a vele való viszonyt, szóval azokon az érzelmi hülyeségein, amiket más lerendezne egy legyintéssel, én egyszerűen nem tudok túllépni. Szinte minden kapcsolattartást egy nyugtalanító kötelességnek élek meg. Akkor is, ha kedves és szívélyes (sőt valahol ez a legrosszabb, mert ilyenkor kérdőjelezem meg magam leginkább, hisz hogy lehetek vele ilyen hálátlan szardarab, hogy nem szeretem a kedves és szívélyes anyámat?). Egy sima beszélgetés során is idegeskedek, hogy mi fog nála fejben rövidzárlatot okozni vagy milyen sérelmeket ás el magában. És sajnos utólag valahogy mindig beigazolódnak a negatív sejtéseim.

Jártam pszichológushoz, de nyilván túl sok mindent ő sem tud tenni. Most úgy vagyok, hogy fogalmam sincs, hogy lesz ebből normális viszony. Kezdem elfogadni, hogy talán sehogy. Nagyon alap szinten tartom vele, két-három hetente hívom, néha meglátogatom, aztán majd meglátjuk. Ha megpróbálom szorosabbra fűzni a viszonyt, egyrészt hatalmas érzelmi teher, másrészt valahogy mindig pofára esés a vége.

#19 A sztorinak ez az oldala már rég lezajlott, anyám évek óta gyakorlatilag alig része az életemnek, nagyon csökkentett módban tartom vele a kapcsolatot. De még ezt sem szívesen.

Az a baj, hogy ilyesmit az ember nem rendez le annyival, hogy most már terhemre vagy, úgyhogy isten áldjon. Akit valaha egy fontos embernek tartottál az életedben, azt mégiscsak próbálod nem elveszíteni, a magad részéről próbálod megtenni, ami észszerű keretek között megtehető. Ez egy bonyolult és hosszú folyamat, nem lehet megúszni, ha embernek akarod látni magad.