Vagdosom magam, mert élvezem?

mindig is pozitiv ember voltam, elutasitottam ha valaki onmagaban tett kart. feltem is, hogy milyen szornyu lehet a borodhoz nyomni egy penget es elhuzni.

hangsulyozom nem azert teszem, mert annyira szomoru lennek, vagy divatbol, es nem is ettol varom a megkonnyebbulest. NEM akarok ongyilkos lenni.

szavakat vágok/karcolok magamba. nem élvezem hogy fáj, iazság szerint nagyon nem birom a fajdalmat. megis szeretem nezni ahogy szivarog a ver, es hogy amikor a labamra/karomra nezek latom a nyomat, es a hozza tartozo jelentest/erzelmeket.

teny hogy nagyon szomoru vagyok mostanaban, anyukammal nem olyan a kapcsolatom mint amilyet szeretnek. nagyon a szeretetere van szuksegem. szeretnek a barataim, a noverem, de nekem az anyukam torodese, szeretete is kell. szuksegem van ra. ha mondom neki hogy mi bant akkor csapkod es helybenhagy.

nem ertem mi kattant be bennem, hiszen en nem ilyen vagyok. nem akarok hulye tini lenni. es nem azert csinalom hogy anyukam eszrevegyen, nem lathatja meg, nem akarom hogy aggodjon, nem kell neki megtobb stressz.

elmegyek az iskola pszichologushoz, hatha tud segiteni. az eletkedvem olyan mint reg, csak hianyzik a szeretet. de nem kotom ossze a vagdosast a szomorusaggal.

szoval a kerdesem az hogy egyszeruen hulye kamasz vagyok vagy pedig tudatalatt anyumhoz vezetheto vissza ez az egesz.