Miért meggyőződése a legtöbb embernek hogy ha valaki egyedül van akkor csakis magányos és boldogtalan lehet?

Nagyon régóta nincs kapcsolatom, de nem is hiányzik, ennek ellenére társasági ember vagyok szívesen járok el barátokkal programokra és jól érzem magam, nem feszengek, sohasem panaszkodom semmiről. Ennek ellenére többször megkaptam barátoktól/ismerősöktől teljesen váratlanul, hogy milyen rossz nekem mert nincs kapcsolatom. Természetesen nem így direktben hanem ilyen olykor vicces utalásokkal hogy: "Örülj hogy hozzádér végre valaki", "Majd szerencséd lesz", "Én is sokáig voltam egyedül, de...", "Azt hittem van barátnőd...", "Azt hittem családod van...

"

Közben egyáltalán nem volt szó rólam, egy szóval nem említettem a témát. Tényleg ennyire fontos az embereknek hogy legyen valakijük? Én sosem éreztem magam rosszul emiatt, sőt régen amikor kapcsolatom volt inkább korlátozva éreztem magam, úgy éreztem túl kevés időm marad a hobbijaimra, saját magamra.

Mindenesetre nem esett jól az egyik ilyen beszólás sem, amióta ez néha bevillan úgy érzem ezekre a barátokra nincs szükségem, de néha váratlanul olyanoktól is megkapom akiktől egyáltalán nem számítok erre. Pl múltkor egy régen látott csaj csak annyit mondott reméli hogy "végre megtalálom a boldogságom". Egyérészt 1000 éve nem látott, másrészt miből veszi hogy nekem így rossz? Nem mindenki társfüggő és életképtelen egyedül, én nagyon élvezem a magányt és semmi szükségem ilyen negatív emberekre, viszont nem szeretnék antiszociális lenni, csak lassan oda jutok hogy párban lévőkkel nem megyek inkább semerre mert ők nem bírják elképzelni hogy egyedül is lehet valaki boldog. Egyedülállóktól még nem hallottam ilyen szöveget, maximum nekem panaszkodnak hogy nehéz a párkeresés, amivel semmi bajom, szívesen meghallgatom őket.