Egyedül élőktől kérdezném. Meglehet szokni? Vagy idővel csak rosszabb?

Ez nálam nagyon hullámzóan alakult. 16 éves voltam, amikor elváltak a szüleim (elég botrányosan), akkor már ismertem az exemet és a szülei megengedték, hogy hozzájuk költözzek. Elég sokáig tartott a kapcsolat, 12 évig éltünk együtt, az utolsó években már külön házban. Amikor annak a kapcsolatnak vége lett, akkor éltem életemben először egyedül. Az első pár hónap iszonyúan nehéz volt, nem találtam a helyem, főleg mert új munkahelyem is lett és a költözés/szakítás/új munka nagyon sok volt egyszerre. Kb. egy éven belül azonban elkezdett kialakulni az életem, lett egy-két barátnőm és annak ellenére, hogy sosem voltam bulizós vagy otthonról eljárós, azért néha jó volt kimozdulni. Tíz évig éltem egyedül, ezalatt voltak hosszabb-rövidebb kapcsolataim, de annyira komoly egyik sem lett, hogy összeköltözzek velük.

Nekem az egyedüllét, egyedül élés összességében nem volt olyan rossz, de időszakonként nagyon nehezen éltem meg. Főként azért, mert hiába voltak közben kapcsolataim, mivel azok nem voltak túl jók, nem láttam a jövőt, csak dolgoztam és teltek a napok. Később, mikor a páromat megismertem, már egészen más volt egyedül élni, ugyanis két évig távkapcsolatban voltunk, de egyre jobban alakult a kapcsolat, nagyon vártuk a hétvégéket, hogy együtt lehessünk és hónapról-hónapra tervezgettük az összeköltözést. Már hatodik éve élünk együtt és őszintén szólva el sem bírom képzelni, hogy újra egyedül éljek, nem jó érzés azokra az évekre visszagondolni, amikor minden este egyedül feküdtem le aludni.

Szerintem ez egyébként teljesen egyénfüggő, van aki nagyon szeret egyedül élni és nem is akar változtatni és van, aki nagyon nehezen viseli.

"Ugyanazokaz a köröket futni ezredszer... "

"Pár nap után töröltem is magam."

Na most akkor melyik? Legalább kamuznál okosan.