12 éves párkakpcsolatból kilépni, vagy várni még?

Párommal még kamaszként jöttünk össze, gyerekek voltunk.

Egyezik az értékrendünk is, nem akarunk gyereket sem, és sok minden másban is ugyanazt valljuk. (Én vagyok a nő a történetben)

Megpróbálom tömören az elejétől felvázolni, miken mentünk eddig keresztül:

- amikor összejöttünk, én beteg voltam, ennek ellenére kitartott mellettem, és támaszt, támogatást nyújtott a gyógyulásomig.

- amíg ő egyetemen tanult, én dolgoztam, segítettem neki anyagilag, támogattam. Most jelenleg én tanulok egyetemen, ő pedig már dolgozik, és ő támogat mindenben + anyagilag

- megkérte a kezem, de összeházosodni nem akar (elfogadtam).

- aki annak idején bemutatott minket egymásnak, sajnos elhunyt. Nagyon jó közös barátunk volt. Ezt is együtt vészeltük át.

- két kezünkkel, önerőből felhúztunk egy kis házat, ahol elkezdtük az együttélést. Jó érzés volt egy olyan otthonban együtt lenni, ami 100% a mi közös sikerünk volt.

- 2 éve elköltöztünk egy nagyobb házba. Falura, családi ház, hatalmas telek, kertet gondozunk, gyümölcsöt-zöldséget termesztünk, tyúkok tartása is tervben van. Örökbefogadtunk egy kutyát is, aki kb mintha a gyerekünk lenne, szeretjük, imádjuk, rengeteget foglalkozunk vele, kutyasuliba jár, tréningezzük, kirándulunk vele.

Szeretjük a falusi létet, nagyon jó itt lakni. De hitelt kellett felvennünk a házhoz.

- Anyósom egy mesebeli tündér, jobban szeretem, mint a saját anyámat.

- 10 év alatt nyilván sokat változik az ember. Felnőttünk egymás mellett. Nagyon sokat változott ő is, és én is. Lettek jó szokásaink, rossz szokásaink, de ezeket is egymás mellett alakítottuk ki, tehát ami változásunk lett, az végülis a másik változása is. (Ha értitek, hogy értem)

Szóval felmerül bennetek, hogy ez arany élet, mégis mi nem tetszik nekem?!

Hát, az, hogy megszürkült valami. Megszoktuk egymást 12 év alatt.

Ő gyakran mondja, hogy szeret, imád, ölel, puszil, de már nem ugyanaz, mint régen.

Nyilván ilyen sok év után nem tudunk már újat mutatni egymásnak.

Nekem olyan érzésem van, mintha ennyi jó dolog mellett mégis hiányozna valami. A szerelem? A szenvedély? (Most nem a szexre gondolok, mert az részemről sajnos nincs. Havi kb. 2 alkalom. Amit párom jobb híján csak elfogadni tud, mert én a kezdetektől ilyen vagyok, sosem érdekelt az intimitás. Voltak időszakok, amikor nemtetszését fejezte ki, sokat vitáztunk a szex hiánya miatt, de amióta elköltöztünk, többször is kifejezte, hogy belátta, elfogadta, nem tud mit csinálni).

Szóval ott tartottam, hogy megszoktuk egymást. A szerelemből szeretet lett, a szeretetből megszokás. Úgy érzem, olyanok vagyunk, mint akik együtt laknak, néha összebújnak, megnéznek egy filmet, nagyritkán lefekszenek egymással, közösen visznek egy háztartást, fenntartják a kis birtokot és ennyi. Nincs meg az a vonzalom, aminek lennie kéne.

Én így érzem.

Le tudnánk egymás mellett élni az életünket. Akármi problémánk felmerült eddig, mindig meg tudtuk beszélni, és lett valahogy. Sosem tartottunk szünetet, sosem léptünk félre. Tehát ez egy biztos, stabil párkapcsolat, amiben számíthatunk a másikra és szeretjük, tiszteljük egymást.

Ennyi év után mindenhol ilyenné változnak a kapcsolatok.

Boldognak kellene lennem, mégis boldogtalan vagyok sokszor. Úgy érzem, csak elvagyok a kihűlt, langyos vízben.

Hiába bókol, hiába csinálja meg helyettem a mosogatást, vagy hiába ölel át este az ágyban, amikor ő is lefekszik aludni utánam, nem vált ki belőlem semmit. Semlegesek már az érzéseim.

A kutya is jó dolgában veszik meg?

Engedjem el ezt a kapcsolatot? Vagy fogadjam el, hogy ez ilyen, és így kell leélnem az életem?

Nehéz lenne szakítani, mert az életünk felét egymásba öltük. Nehéz szakítani a hitel miatt. Nehéz szakítani a kutyus miatt (nem, nem csak egy kutya! Családtag!) Nehéz szakítani, mert annyi mindenen keresztül mentünk. Nehéz szakítani, mert együtt vátunk felnőtté.

Előző években már szó volt a párterápiáról (amikor gyakran adódtak gondjaink), de nem lett belőle semmi. Ahogy telt-múlt az idő, valahogy megoldódtak a problémák.

De akkor mégis mit csináljak? Engedjem, ne engedjem?

Fontos nekem a párom. Egy talpig becsületes, tisztalelkű, lelkiismeretes úriember. De mit tegyek, ha már úgy érzem, nem a párom, hanem csak a barátom?

Köszönöm, hogy végigolvastad.