Nagyon-nagyon csúnya szakításból "felgyógyulók", ti éreztetek már ilyet? Normális?

Szerelmes lettem egy férfiba, elég beteges módon. rátett egy lapáttal, hogy nagyon húzta az agyamat. Évekig.

Majd elkezdtem tőle olyan pofonokat kapni, ami tényleg a legdrámaibb latinamerikai szappanoperákban történik csak meg. Nem részletezem, volt benne eltitkolt gyerektől kezdve a pénzemen nyaraltatta a párját akit nekem a húgaként mutatott be, teherbe eséstől kezdve minden undorító dolog.

Viszont én végig annyira szerelmes voltam a férfiba, hogy az már fájt. És most is.

De mindez kiderült, túlvagyok rengeteg veszekedésen, halálos fenyegetéseken, bírósági ügyeken... Ma kereken 3 hónapja nem beszéltem se vele se a párjával... És vártam, hogy az én kis érzékeny szívem ezt nem fogja tudni feldolgozni. Mert tényleg annyira szerettem a férfit, hogy már nem tartottam magam normálisnak miatta, meghaltam volna érte szó szerint... Életem fénypontja volt ő, az egyetlen boldogságom, egy valóra vált álomként tekintettem rá. És féltem a karácsonytól, féltem, hogy huuu na innen felállni most nagyon nehéz lesz. Mert egy elég gyenge lelkületű lány vagyok, depresszióra hajlammal.

És olyan szinten érzek semlegességet, hogy megijedek magamtól. Az elején szenvedtem mint egy kivert kutya, de kb csak 1 hónapig... Szeretem a férfit, és fáj... De letiltottam, mindig ott lenne csak egy gombnyomás, hogy megnézzem mi van vele. De nem megy, most is tiktokon feldobta hogy feloldhatnám, de csak annyit mondtam magamnak "Iiiiistenments". Egyszerűen nincs meg a kíváncsiságom felé, hogy hol van mit csinál, mert tudom, hogy úgyse látnék olyat ami kielégítené bármilyen rossz érzésemet. Pedig előtte hatalmas nagy nyomozó voltam, most már úgy érzem nincs mire rájönnöm. Kimaxolta minden csalódásomat. És hirtelen könnyebb lett minden. Nem mondom, hogy nem jön szúró érzés a torkomba vagy a gyomromba ha eszembe jut, de ijesztően hamar elmúlik. Ha a TV-ben megy egy melankolikusabb zene a szerelemről, akkor nem érzem hogy huu ezt el kell most kapcsolni mert össze van törve a szívem... Most hogy karácsony van nem érzem, hogy hiányozna, nagyon max csak azért mert rossz egyedül.

Pedig már az elején bebeszéltem magamnak, hogy ha én őt elveszítem abba bele fogok pusztulni. Annyira az ideálom, mint egy tinilánynak egy rocksztár, kb kiplakátolnám a falra, annyira rajongásig belé voltam bolondulva, és tudtam ha elveszítem én inkább meghalok. És mégis itt vagyok ennyi fájdalommal... És nem fáj. Nem érzek késztetést, hogy megkeressem, nem várok rá, nincs bennem szorongás, nem érzek semmi tipikus érzést ami egy szakítás után szokott lenni. És nekem ez félelmetes, én eddig ilyen közönyt belülről soha nem éltem meg, mindig szenvedtem.

Létezik, hogy a nagy szerelem ellenére az ő sok rosszcselekedete kiölte belőlem az érzelmeket? Mert ugye nem mindennapi átverésekről volt itt szó. Viszont nem is mindennapi szerelemről, úsztam a rózsaszín ködben, évekig...

Szeretem tanulmányozni az emberi érzéseket, de ezt most nem értem. Nem tudom, hogy örülnöm kéne és tök normális, hogy teljesen reménytvesztve az ember elhidegül és feladja, vagy pont félnem kellene, hogy ez egyszer ki fog borulni bennem?

Volt már hasonlóképpen valaki?