Miért döbbennek le az emberek azon, ha valaki kimondja magáról, hogy neki már meszeltek?

Nekem az empátia a szupererőm, meséljetek már.

Főleg az, hogy csak kinevetnek, megaláznak. Mész az utcán, jön egy nő, és elkezd visítva röhögni rajtad?

Rengeteg kérdést látok itt olyanoktól, akik elkönyvelték magukról, hogy ők lúzerek, nem kellenek senkinek stb.. Ráadásul ők nagyon jól meg is értik egymást.

Nos, nekem is hasonlóan szar életem volt, főleg kisebb koromban. Ezért ha valaki, akkor én pontosan tudom, hogy mit is éreznek. Viszont nem hiszem, hogy ez lenne a helyes módja annak ahogy, hozzáálltok az élethez. Én is rengeteget szenvedtem, rengetegszer megalálztak, szóval az egész életem egy nagy rakat sz@r volt. Többször gondoltam is arra, hogy mennyivel egyszerűbb lenne öngyilkosnak lenni, sőt egyszer majdnem meg is tettem. Viszont, ami visszatartott az az, hogy az pontosan olyan lenne, mintha azok győztek volna, akik mindig lenéztek és elkönyveltek egy senkinek.. Bennem mindig megvolt az a motiváció, hogy jobb legyek másoknál, sőt igazából ez volt az egyetlen dolog amiért azt látam, hogy van értelme élni. Amíg legyőzhettem másokat bármilyen területen, addig láttam, hogy van értelme küzdeni és élni. Sokat változtathatsz a külsődön pozitív irányban, a viselkedéseden is meg az egész stílusodon is. Persze aláírom, hogy vannak tényleg reménytelen esetek akiket sajnálok is, de az nem az ő hibájuk és egyébként sem hiszem, hogy annyira sok teljesen reménytelen eset lenne itt ezen az oldalon meg úgy általánosságban bárhol.

Ha mindig igazat adsz másoknak és nem a saját utadat járod akkor sehova nem fogsz jutni az életben, ez az én véleményem. Akármennyire is kapod a sok szart, küzdeni kell és menni előre, különben ugyanezt a sz@r semmitérő életet fogod élni. Sok minden csak rajtad múlik.

Nekem sikerült rengeteget változnom, és elértem dolgokat amikre büszke lehetek. Nekem alapvetően személyiségemből fakadóan kissé nehezebben megy ez az egész párkapcsolat meg ismerkedés téma, főleg ha hozzávesszük azt, hogy nekem gyerekkoromban ez az egész kimaradt, de azért így ezen a területen is mondhatni jól haladok.

Szóval ennek a sok szövegnek az lenne a lényege, hogy ne a mások véleményével foglalkozz, döntsd el mit akarsz és tegyél meg mindent érte. Ha jobban akarsz kinézni akkor öltözz normálisan/stílusosan járj el konditerembe, menj el bőrgyógyászhoz h megszabadulj a pattanásoktól stb. Olvass könyveket pszichológia/személyiségfejlesztés témakörben, meg úgy általánosságban fejleszd magad amiben csak tudod. Ez a Te életed, és te fogod eldönteni mihez kezdesz vele. Azt nem mások döntik el hogy lúzer vagy, ez csakis rajtad múlik akármilyen szarul is hangzik. A sikeres emberek sem azért lettek sikeresek mert azt csinálták meg úgy éltek amit mások mondtak nekik.

De ehhez az egészhez az is kell, hogy fejezd be a siránkozást, kelj fel a gép elől és csinálj valami értelmeset, különben az egészből nem lesz egy nagy lófa... sem.

Na peace,

23F

"Főleg az, hogy csak kinevetnek, megaláznak. Mész az utcán, jön egy nő, és elkezd visítva röhögni rajtad?"

Hihetetlen, mi? Pedig tanúsíthatom, hogy létezik ilyen. Jó, mondjuk inkább csak cigányok és söpredékek részéről, de létezik bizony.

Csatlakozom a 13-ashoz. Én is így voltam, 24 éves koromig se barátnőm nem volt soha (nem is csókolóztam, nőhöz hozzá sem értem), se barátaim, ismerőseim is csak néhány családtag, családon kívül senki. És persze rengeteg megaláztatás azok részéről, akik látják az emberen, hogy a padlóra került, bele lehet rúgni, és nem is restek kihasználni az alkalmat.

Amikor nem bírtam tovább a megaláztatásokat, kimaradtam az egyetemről (úgysem ismertem ott senkit, két év alatt egy ismerősre sem sikerült szert tennem, nemhogy barátokra), két évig otthon voltam - egyedül laktam -, mindennap órákat bőgtem, a fennmaradó időben meg olvastam vagy a géppel játszottam. Két teljes év telt el így, boltba is csak akkor mentem el otthonról, ha nagyon muszáj volt (lehetőleg este, amikor már kevesen vannak, fal mellett végigsurranva az utcán, összekapkodni a szükséges cuccokat a boltban, aztán rohanás haza). Kisgyerekkoromtól 24 éves koromig nem voltam moziban, kirándulni, biciklizni, strandon, még sétálni sem. Buli meg ilyesmi természetesen soha szóba sem került, bele is haltam volna, ha el kell mennem egy ilyen helyre.

Állandó öngyilkossági gondolatok, kötelet kötve a nyakamra felálltam egy székre, amire ráraktam egy sámlit, és ott vártam, hogy lesz-e végre erőm kirúgni magam alól a széket, vagy végül már nem tudok tovább egyensúlyozni, kidől alólam az egész szarság, és vége lesz végre ennek a nyomorult életemnek. Megpróbáltam fölvágni az ereimet, már vérben úszott a fürdőszoba, de mégsem mertem elég mélyre vágni, bevettem egy csomó altatót, 2 napig aludtam tőle, utána 2 hétig olyan voltam, mint akit fejbevertek, de túléltem. Ezekről a kísérleteimről nem is tudott senki, gondosan eltitkoltam mindenki elől (ami persze csak a családomnak azt az egypár tagját jelentette, akikkel beszéltem néha).

Kb. 10 évig voltam depressziós, ebből 6 év volt az igazán durva időszak. Most van nagyjából 15 éve, hogy elkezdtem kijönni ebből a szörnyű nihilből. Teljesen megszűntek a megaláztatások, lett barátnőm (barátnőim), ismerőseim, pár barátom, egész jól fizető munkám. Mára minden szorongás nélkül járok az utcán, intézek ügyeket, sportolok stb. Mondjuk a bulizásban, nők leszólításában stb. továbbra sem jeleskedem, de ezzel együtt a mostani életem a korábbihoz képest kész örömmámor.

Valahányszor itt vagy bárhol máshol a neten beírtam valakinek, hogy mit kell tenni a változtatásért, még sosem volt vevő a tanácsaimra egyik sorstársam sem - tudom, hogy én sem lettem volna az annak idején -, úgyhogy most nem írok be semmi ilyet. Akit esetleg érdekel, megkereshet priviben.