3hónapos kisfiam 1hete egyáltalán nem alszik napközben,bárhogy próbálom altatni. Miért lehet ez? Hogy tudnék segíteni neki?

Ezt a 10 perceket hol alussza? Rajtad, kiságyban/egyéb helyen?

Nekem a napokban ugyanez van, csak az én kisfiam 5.5 hónapos. Akkor tud érdemben aludni, ha az ölemben marad szopizásba bealudva. Leteszem, pár perc után felkel.

Maradj ott vele, ha neki az kell, és kész. A fiamnak volt időszaka, amikor szépen elaludt a kiságyban, aztán fél óra után fel kellett vennem, és utána rajtam aludt még 2 órát. Aztán elmúlt. Szüksége van a közelségedre. Aki azt mondja, emiatt elkapatod, azzal ne törődj, mert fogalma nincs a gyerekekről. Anyósom is mondta sokszor, hogy ne úgy altassuk a gyereket, hogy cipeljük, mert megszokja. Tegyük le, sír, aztán majd elalszik...gondolhatod, hogy nem tettem. Érdekes módon már nem kell úgy altatni hosszú hosszú hónapok óta. Most lesz 15 hónapos, kicsit mellé kell feküdni, és alszik is. Ennyit arról, hogy megszokja.

Szóval ne foglalkozz senkivel, csak azzal, hogy neki jó legyen. Nem mellesleg akkor te is tudsz vele kicsit pihenni.

Borzasztó, hogy még mindig élnek ezek a középkori tudatlanságból táplálkozó babonák! Irtózatos károkat okoztak már a nyugati társadalomnak eddig is. Innen jönnek a felnőttkori önértékelési hiányosságok, kisebbségi komplexus, hogy az ember iskolai szekálás céltáblája lesz, elnyomó párkapcsolatokban találja magát, nem tud érvényesülni, nem ismeri a határait, van hogy a szükségleteit sem tudja megállapítani , mindenkit fontosabbnak tart magánál stb., hiszen a szülei csecsemőkora óta leszarják, fizikailag ellátják, amikor nekik jó, a valósidejű igényeit meg ignorálják ilyen hülyeségekre hivatkozva.

Egy csecsemőnek a testi érintés ugyanolyan létszükséglet(!!!) mint a táplálék. Táplálékkal a teste fejlődik; az anya testmelegét, légzését, érintését és a sírására való reagálását(!) érezve pedig az identitása, érzelmi-lelki élete, ezáltal alakul ki az énképe, az a tudat, hogy ő fontos, mert az, akiktől az élete függ, odafigyel rá. Ha egy csecsemő “mer” sírni, azaz kifejezni az igényét valamire, azt jelenti, hogy a folyamatos ignorálással még nem törték le a hitét, hogy ő számít. Ez tök jó! Mert az a csecsemő, amelyik nem sír, mert (a szülő szerint) “megtanult” egyedül elaludni, megtanult “jógyerek” lenni, az már egy traumatizált csecsemő sajnos…

Kiegészíteném a #9-est azzal, hogy az AGYI fejlődéshez is nagyon fontos a testi érintés, mert ez jelenti a baba számára a BIZTONSÁGOT. Evolúciós program fut az újszülöttben, ami miatt a “gondozó” közelsége az elsődleges igényei között van. Ugyanis az évmilliók során, ha magára hagytak egy babát, gyorsan megették mások... Emiatt a magára hagyott csecsemő halálfélelemben él, szétstresszeli magát, ami nagyon romboló és konkrétan akadályozza a normál biológiai fejlődést. Ezért a biztonságérzet alapvető!

Ezt nyilván nehéz elfogadnia annak a generációnak, amelyik nem így nevelte fel a gyerekeit, a végsőkig erősködnek majd, hogy de az úgy volt jó, lám-lám, felnőttetek, jól vagytok. A gond csak az, hogy az így felnőtt generáció egyáltalán nincs “jól”: tele van traumatizált fiatallal, lelki sérülttel, rengeteg a kötődési problémás, önbizalomhiányos, bőrében önmagát nem jól érző, illetve említhetjük az egyre korábban, egyre nagyobb számban megjelenő krónikus betegségeket is, melyekben szintén kockázati tényező a stressz. Persze, ha ez az átlag, mert mindenki így nőtt fel, nincs összehasonlítási alap, hogy hogy lehetett volna jobban. Aki “kilógott”, mert már akkor máshogy gondozták, azt elkönyvelték jobb adottságúnak, tehetségesnek.

Szóval nyugodtan hallgass az anyai ösztöneidre, bújjatok össze, amikor igénylitek. Arra semmilyen bizonyíték nincs, hogy a kezdeti közelség hátráltatná a gyermek önállósodását, viszont van az ellenkezőjére! Bizonyított tény, hogy a “negyedik trimeszter” megfelelő kezelése, az első életévekben az ún. “kötődő”, “válaszkész” vagy “kapcsolódó” nevelés pont hogy elősegíti a gyermek mielőbbi önállósodását. Aminek alapja az, hogy bízik önmagában és biztonságban érzi magát.