Milyen körülmények között lévő anyukának lesz nagyobb eséllyel szülés utáni depressziója?

Azt nem éreztem soha, hogy idegen lenne a babám, nagyon szerettem őt már kezdetek óta. Inkább tehernek éreztem az egészet, úgy éreztem, hogy nem nekem való az anyaság. Semmihez sem volt erőm, a ház egyfolytában romokban volt és egy értéktelen szardarabnak éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy jobb lenne mindenkinek nélkülem. Egyszer majdnem el is akartam költözni ez miatt, mert úgy gondoltam, hogy a gyereknek, meg a férjemnek is jobb lesz nélkülem. Támogató férj nélkül nem tudom, hogy hogyan jöttem volna ki belőle. Amikor megnyíltam neki, hogy mit érzek, akkor nagyon sokat segített, hogy kijöjjek ebből a nyavalyából. 4-es voltam.

Az első gyerek után volt durvább baby blues-om. Depressziónak nem mondanám, elláttam a kisfiamat és minden mást magam körül, de lelkileg iszonyatosan voltam, az első 10 hetet végigsírtam. Ez elsősorban hormonális, ahogy már sokan leírták, a nődokim megfigyelése szerint problémás várandósság után gyakoribb. Nálunk sok ijedelem volt a terhesség alatt és nem is viselkedett/fejlődött átlagosan a babám már a kezdetektől, én az emiatti aggodalmat is hozzáveszem. Másodjára tudatosabban álltam a kérdéshez, rutinos is voltam, így egyel könnyebben viseltem, de a lehangoltság szintén megvolt. A férjem megértése+türelme nélkül viszont nem tudom, mi lett volna velem... A védőnő javasolta neki egyébként, hogy ha nagyon kivagyok, itasson meg velem egy deci bort. Egy korty alkoholt se ittam se a terhesség alatt, se a gyermekágy után, de volt pár olyan este, hogy ehhez folyamodtunk és szépen lelazított, szóval "ha nagyon muszáj" tudom javasolni... :D

Nekem az első kettőnél nem volt semmi, a harmadiknál a szemét anyósom miatt lett. Nem a gyerek miatt, hanem ocsmány, gusztustalan megjegyzéseket tett folyamatosan, el akarta venni a gyerekemet stb hosszú történet, párom kényszerített bele, hogy hozzá költözzünk, életem legnagyobb hibája volt, hogy hagytam belezsarolni magam ebbe a helyzetbe. Persze folyamatosan menekültem a lakásból a gyerekkel együtt, kávézókban tengődtünk, sokszor rám tört a sírás, ha visszaértünk a lakásba, akkor magunkra zártuk az ajtót stb de még így sem volt nyugtunk tőle. Enni se mentem ki, nem is ettem, nagyon durván lefogytam 2 hónap alatt. Közöltem párommal, hogy ha most nem húzunk el innen, akkor én öngyilkos leszek. Abban a lelkiállapotban simán megtettem volna. Akkor végre komolyan vette, így egy másfél szobás albérletbe menekültünk. Naaaagyon sok idő volt mire feldolgoztam ezt az egészet, kellett pszichológus is stb de azóta is a halálát kívánom a rosszindulatú vén szemétládának! Soha nem bocsájtom meg amiket művelt, akkor se ha a pokolban fogok elégni emiatt. És most jólesett újra leírni, nekem ez terápiás célzatú is :)