Hogyan tudnék lelkileg túllépni azon, hogy sem a szüleim, sem a párom szülei nem törődnek az unokáikkal annak ellenére, hogy mindketten egyedüli gyerekei vagyunk a szüleinknek és az egészségük is engedné az unokázást?

egy másik kérdést is kiírtál ma, ott leírtad, hogy anyósod heti 1x átmegy, de nem hajlandó nálatok semmit segíteni, hiába kéred (remélem nem túlzom el, így emlékszem), pedig neked a segítség kellene mert kimerült vagy.

amit persze értek is, de lehet pont ezért nem néznek rátok, mert nem unokázhatnak nyugodtan fél órát, hanem takarítaniuk kell meg mosogatni? vagy nagyon félreértettem a másik kérdést?

bár furcsa, hogy ott meg se említetted a szüleidet, itt mag azt, hogy anyósod megy, csak keveset és nem túl tevékeny nálatok

Ez szomorú, de van két szép gyereked, örülj nekik. Fogd fel úgy, hogy magatoknak szültél, és a nagyszülői segítség az csak egy lehetőség, nem szabad rá számítani. Rendezd be úgy az eletedet, hogy nélkülük is boldoguljatok, mint ahogy sok szülő is boldogul egyedül. A lelki oldala az nyilván rosszabb, de ők veszítenek többet azzal, hogy nem találkoznak az unokákkal.

És még egyszer: nem kötelessége senkinek, hogy segítsen neked, de ha megteszi kószónd meg, ha nem akkor fogadd el.

Nálunk nagyon hasonló a helyzet. Após +új nője nagyon hamar eltűnt, pedig első unoka, kisfiú(após szerint csak az a gyerek), 3-4 hónapos koráig érdeklődött, jöttek, amikor kedvük volt, minket nem hívtak, nem mehettünk.

Anyu idős, beteges-legalábbis ennek tartja magát. Ő vár el tőlem segítséget, mind anyagi, mind fizikai értelemben.

Apósék gazdagok, 55 éves. Mindkét részről 10-10 percre laknak tőlünk, mégsem jönnek, nem kíváncsiak, inkább afrikai utazás, aranyhal, mint egy óra unokázás.

sokat őrlődtem én is, de már túl vagyok rajta, csak a gyerekeimet sajnálom, hogy nagyszülők nélkül nőnek fel.

10 hónapos, 2,5 éves és közel 5 évesek a gyerekeink.