Azt hogy tudja az ember feldolgozni, ha nem lehet soha saját gyereke?

Én nem tudtam (volna) elfogadni. A végsőkig küzdöttem -így volt 12 beültetésünk. Szerencsére sikerült lombikkal a kislányunk. Aztán a tesót is nagyon szerettük volna, de a lombikok nem sikerültek. Lélekben elengedtük. Úgy, hogy már volt egy gyermekünk, már képes voltam én is eljutni erre a szintre. Tényleg lezártam, és abba a hálába kapaszkodtam, hogy van egy kislányunk. Aztán amikor eljutottam/tunk erre a szintre, egyszer csak spontán terhes lettem, minden zárójelentésem, és leletem ellenére, melyek ennek lehetőségét gyakorlatilag kizárták. Így született egy kisfiúnk is...

Nem tudom, hogy mi lett volna, ha nem született volna gyerekünk... Szerintem beleőrültem volna. Semmi sem volt fontos, minden háttérbe szorult, csak az töltötte ki éveken ketesztül az életem, hogy mindent megtettem azért, hogy gyermekünk születhessen.

Azt mondják, mindenki annyit kap, a Sorstól, amennyit elbír... Én úgy érzem, hogy nem bírtam volna el a gyermektelen életet...

Én valószínűleg könnyen fogadnám. Én szeretnék örökbe fogadni, de biológiailag lehetséges, hogy legyen gyermekem, szeretnék szülni is majd később, de szeretném, ha egyel kevesebb gyerek legyen kitéve.

Szerintem sose titkolnám, hogy nem saját, viszont én már most tudom úgy szeretni, mintha teljesen az enyém lenne. Szerencsére párom is így gondolkodik.

Sokan lesznek akik ezt hülyeségnek tartják, de nem különösebben foglalkozok velük. Én boldog leszek így.

A kérdés az volt hogy lehet feldolgozni

Azt írtam én pl örültem volna.

Ez miért nem kérdésre válasz